(Írta: Simó György) Amerikai elnöknek lenni – legalábbis eddig így volt – nyolcvan százalékban a személyiség formálta szimbolika, a maradék tényleges akarás, döntés, politika, mindez kicsit megbolondítva a csillagok szerencsés vagy szerencsétlen együtt állásával. (Az 1978-ban készült nyitó kép forrása: NBC News.)
Jimmy Carter története a becsületes, tisztességes és jóérzésű kisember csúcsra emelkedésének meséje. Nixon és Reagan között, egy ihletett pillanatban Amerika úgy döntött, próbáljon most az egyszer szerencsét a georgiai farmer egyszeri szegénygyereke, aki azt ígérte: nem hazudik, nem trükközik, nem páváskodik majd, ha ő lesz a király.
Nem is tette.
Nem csupán rajta múlt, hogy nem újrázhatott, de a tévévitában esélye sem volt a sármos és szellemes Reagannel szemben. Ahogy jött, úgy ment is, vissza a kisvárosba és a farmra, ahonnan származott.
Aztán kiderült, exelnöknek sokkal jobb, mint igazinak. Úgy tartják, ebben a műfajban – pédamutatásban, konfliktuskezelésben, jószolgálatban – senki sem érhetett a nyomába. Házakat épített a szegényeknek, nemzetközi konfliktusokat segített megoldani, humanitárius központot működtetett, mosolygott és könnyedén átlépett mindenen, ami rongyrázás.
Idealista volt, tényleg hitt abban, hogy Amerika küldetése, hogy az emberei jogok szószólója legyen, hogy a háború mindig ördögtől való, hogy … jónak lenni jó. Annyira ilyen volt, még a Nobel-békedíjat is megkapta érte. Becsületes, tisztességes, jóérzésű embernek ilyen munka való.
„Mister Everyman” addig élt és dolgozott azon a földön, amíg csak tudott. Jó soká tudott. Épp száz évig, szeretem ezt nagyon. Most egy darabig nem lesz olyan, aki nevet adna a hozzá hasonlóknak.
„Az emberek nagy ügyet csinálnak abból, ha te vagy az amerikai elnök. Én nagyon komolyan veszem, hogy mindent megtegyek azért, hogy ez ne szálljon a fejembe.”
