Éppen hatvan esztendővel ezelőtti kéziratra bukkantam archívumom egyik dossziéjában. Persze beleolvastam, és úgy ítéltem meg: ha pályám elején írtam is, újraközölhető, bár ma már történelem. Aligha laknak sokan azokban a házakban a győri Mester utcában, akik még emlékeznek azokra a hónapokra, amikor még csak a puszta falak álltak ott, ahol manapság barátságot, meleg otthonok sorakoznak egymás mellett s fölött. Emlékezzünk hát ez alkalommal azokra a munkásokra, akik szorgalommal, lendülettel, jó kedvvel építették őket! (A „Lajosok többségben” című riport 1965. május 4-én jelent meg a Kisalföldben.)

«Ha a tréfacsinálás szakma lenne, akkor Tóth Gyula, tízszer annyit keresne, mint most ácsként. Mert az ő szája ritkán van csukva. Huncut ember, sziporkázóan szellemes, magával ragad mindenkit. Aki látja és hallja, megkedveli. Piros arcú, vállas ember. Sokáig figyeltem, lenn is, fenn is. Akkor mondja a legjobbakat, amikor a legnehezebb a dolga. Amikor másodmagával nagyot emel, vagy mit sem törődve a veszéllyel, három emelet magasságban végigsétál az alig húsz centiméter vastag falon.

– Ha a Gyula nem lenne köztünk, nem menne ilyen szaporán a munka – mondják a többiek, akik a győri Mester utcában építik a házakat. Tizenhárman kilencvenhat lakást szeretnének átadni ebben az évben. Négy épület lesz egymás mögött. És milyen szépek!

Mondják is, válasszak magamnak lakást. A lépcsőháztól balra levőre mutatok az első emeleten. Összenéznek, aztán megjegyzik: „Ráhibázott, fiatalember! Az ott háromszobás!”

Horváth Imrével körbejárom a háromszobást, meg a kétszobást is. Tágas, szép nagy ablakok. – Beépített konyha lesz – jegyzi meg a hegesztő. Megkérdem tőle, hogy mennyi idő kell a ház összeszereléséhez. Három-négy hét – feleli. – Valószínű, hogy a többit már gyorsabban csináljuk. Meg kell szoknunk az óriástéglákat.

Óriástégla – nagypanel. Szürke betonlap, benne az ajtó vagy az ablak. A betonlap közepén kohósalak van: ez véd a hideg ellen. A legjobb szigetelők egyike.

A harmadik emeleten tevékenykednek most az építők. Közöttük ötnek Lajos a második neve. Egyébként sorban: Fejes (a darus), Nagy (a brigádvezető), Selmeczi (kőműves), Sovny (ács), Tóth (kőműves). A többi: két Imre, Gyula, György, István, János, Sándor és Tibor. Tibor a legfiatalabb, alig huszonhárom esztendős

– A legényünk – mutatják be a markos fiatalembert.

– Mikor nősül? – érdeklődöm tőle.

– Először megházasodom, csak aztán – felel mosolyogva. Hitetlenkedve nézek rá, ezért megmagyarázza:

– Addig nem választok feleséget, míg fel nem építem a házunkat.

– Hová valósiak?

– Lebényiek vagyunk – mondják. – Egy helyen dolgozunk, a bort is egy helyről isszuk …

– De csak ünnepnapon – szól közbe a csöndes szavú Nagy Lajos.

– Az ám – veszi át a szót a tréfamester –, mert nekünk olyan brigádvezetőnk van, aki nagy rendet tart közöttünk. Ha vennénk tíz liter bort, hogy közösen megigyuk, Lajos bácsi húszat venne, csakhogy ne igyunk.

– Ezek szerint nagy a rend itt – mondom. – Bizonyára szép jutalmakat is kapnak…

– Kaptunk… jól kaptunk az ősszel, aztán azóta abbamaradt. No, majd talán most, ha ezzel készen leszünk – mutat körbe az öreg. „Az öreg” – Nagy Lajos, mert ő a legidősebb, ötvenkét esztendős. A másik Lajos, a Selmeczi csak egy évvel fiatalabb, mégis Lajos bácsinak szólítja. Hasonlóképpen bácsi a harmincöt éves Horváth Imre is, mert közöttük ez a szokás járja.

A beszélgetésnek a „darus” Lajos vet véget. Türelmetlenül dudál – mutatja, hogy jó lenne igyekezni, mert nemsokára ebédidő. Néhány lakás fölött nincs tető. Az emberek szétszélednek egyik-másikuk leballag a pincébe. A pincében csinálják a tetőt, kőszivacslapból. A többiek pedig fent maradnk, és várják az óriástéglát. Lassan, méltóságteljesen vonul el a fejünk fölött a daru terhe, egy pillanatra eltakarja a napot, aztán leereszkedik. Mint a pincér az ínyencfalatokkal teletűzdelt tálat, úgy rakja a soktonnás lapot a Lajosok elé a darus, elegánsan, könnyedén, szinte kínálja nekik. És a Lajosok, az Imrék, a Gyula meg a többiek hozzálátnak, hogy elfogyasszák. Elfogyasszák, építsenek, mert nagyon sok ifjú pár vár lakásra türelmetlenül.

Ők nem úgy cselekedtek, mint Tibor. A városi fiatalok sokszor előbb nősülnek, és csak azután házasodnak.»

(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)