Hatvan esztendővel ezelőtti élményemet örökítik meg a most következő sorok. (Megjelentek: Kisalföld, 1965. április 11., vasárnap.) Akkor még gazdaságpolitikai újságíróként jártam a Győri Szeszgyárban, ami az interneten föllelhető adatok szerint magyar családi alapítású vállalat volt (már akkor elmúlt nyolcvanéves), 1884 óta gyárt és finomít magas minőségű alkoholt. Legfontosabb vevői a gyógyszergyárak és kozmetikai gyártók mellett az ital- és ecetgyártók, festék, lakk-, fólia- és műanyag-előállítók. (A nyitó kép forrása: Honvári János „Kis magyar ipartörténet – a győri szeszgyár története” című tanulmánya.)

«Amikor először jártam a tartályban, és föltekintettem a még nem kész kupolára, belülről úgy látszott, mintha egy nagy-nagy keresztespók szőtt volna acéltraverzekből hálót a győri Szeszgyárban… Az acélhálóban csak az emberek tömzsi körvonalai látszottak, arcukat nem lehetett kivenni. A fölülről alázuhanó fényözönben elvakult a szem.

És a zaj. Ott, alul, a tartály fenekén nyomorultul érzi magát a látogató, a fejét fogja, amint mindenünnen döngő kalapácsütések körbeszáguldva a hengert, hangorkánná erősödve vágják, tépik a dobhártyát. E különös világ fókuszában megváltoznak az arányok. Porszem az emberfia.

Csodálja a munkásember hatalmát, ki légtornászként megveti az üres semmiséget, a szédítő magasságot, és csak azzal törődik, hogy szilárd legyen a tartóvas.

Erős és mégis oly könnyed a szerkezet, akár egy háló. Fekete háló, húsz-huszonöt méterrel a fejed fölött…

Elgondolkoztató, hogyan épül is fel egy nagy tartály? Valaki azt mondta, hogy ötszáz vagonnyi befogadóképességű. Ötszáz vagon! Hat-hét szerelvényre való; kilóra átszámítva…

Villanyhegesztő pákája alatt cikázik a szikra. Fényes csillagesőt hullat alá. Fejed sem mozdítod ott lenn, a porondon, hisz’ jól tudod, felesleges. Elég, mire leérne, hát csak bámulod, amint elvész félúton a lila és piros, meg zöldessárga szikracsillag.

Sötétedik a tartályban. Két kéz az egyik oldalon, kettő a másikon egy nagy fekete pikkelyt csusszant a háló szelére. Alattomosan siklik a vékony vaskarokra a pikkelylemez. Még mindig nem mozdulsz, nem érzékeled a veszélyt ott lenn, csak az akrobata munkást látod, mint fogja a vasat és önmagát. (Mennyire ügyel, tekintetével vigyázza a másikat is, barátja, évtized óta jó pajtása – meg ne csússzék, le ne billenjen a magasból.)

Hetek múltak el azóta, hogy először jártam ott. A tartály már ezüstté vált, könnyeddé. Hivalkodva csillog, pattanó levelű nyárfa simogatja oldalát. A tartály tetejére csak a gyárkéményre kapaszkodva lehet rálátni. A háromnegyede piros. Fehér hajú férfi pirosítja míniummal. Ahol rozsdabarna, ott két férfi térdepel. Hegesztenek. A páka villanását elnyeli a tavaszi fényesség.»

(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)