Cikkünk szerzőjének négyszobás szolgálati lakása egyben munkahelye is volt, négyéves (1985–89) berlini tudósítói kihelyezése alatt. Nem kellett hát olyan elhelyezési gondokkal küszködnie, mint „az egyetlen jogszerű német állam” fővárosába látogató vendégeknek – hacsak nem indult ő is országjárásra (lipcsei vásár stb.) A tapasztalatait leíró riport a Népszabadság 1986. július 25-i számában jelent meg. (A nyitó képen a berlin-friedrichstrassei Grand Hotel.)

Ferde szemmel néznek mostanában a járókelőkre az egyik berlini építkezés állványairól. No, nem haragról és gyanakvásról van szó, csak egyszerűen arról, hogy a friedrichstrassei Grand Hotel építői között szép számmal vannak japánok, lévén az új, ötcsillagos szálló tervezője és kivitelezője a Kajima Corporation nevű tokiói vállalat. A berliniek meg-megállnak az elképesztő tempóban felhúzott falak előtt, szemmel láthatóan örülve annak, hogy a főváros rövidesen – még a jövő évben esedékes 750. születésnapja előtt – újabb világszínvonalú, 350 szobás vendégfogadó kombináttal gyarapodik. A japánok közreműködését ugyancsak megelégedéssel emlegetik, hiszen már két elkészült szálloda – a lipcsei Merkur és a drezdai Bellevue – meggyőzhette az esetleges tamáskodókat az efféle kooperáció hasznosságáról.

Hogy új szállodákra mennyire szükség van, azt e sorok írója és sok más, Berlinben dolgozó magyar kiküldött tanúsíthatja: egy-egy váratlan vendég számára hotelszobát szerezni mindig nehéz erőpróba. A telefonkönyvben tizenkilenc szálló neve szerepel, s ebben a számban a kacsalábon forgó Palasthoteltól a nagyobb magánpenziókig minden benne foglaltatik. S bár az itteni utazási irodán, a Reisebürón keresztül fizető-vendégszobát is lehet kérni, a kereslet általában lekörözi a kínálatot. Ha lehetséges, még kedvezőtlenebb a helyzet Lipcsében, ahol – különösen a hagyományos tavaszi és őszi vásárok idején – szerencse, ha az ember személyes ismerősöknél befogadásra talál, máskülönben ugyanis könnyen egy-egy környékbeli faluban, esetleg az ötven kilométerre fekvő szomszéd nagyváros, Halle valamelyik szállodájában hajthatja álomra a fejét.

Mindig minden hely foglalt

A szűkös helyzet több okra vezethető vissza. A háború szörnyű romhalmazát eltakarítva, az első feladat nyilvánvalóan a lakásépítés volt. Tulajdonképpen csak a hatvanas évek közepére érett meg a helyzet a szállodafejlesztésre. Akkor – 1965-ben – hozták létre az Interhotel DDR elnevezésű csúcsszervezetet, amelynek születése pillanatában tíz szállodája volt. A fejlődést jelzi, hogy most 32 hotel tartozik hozzá, a friedrichstrassei lesz a 33-ik, és még ebben az ötéves tervben megépül a 34-ik is az NDK-beli idegenforgalom egyik központjában, Weimarban. Saját hotelhálózata van ezenkívül az állami irányítású kereskedelmi szervezetnek, a Handelsorganisationnak (HO), fenntartanak szállodákat a fogyasztási szövetkezetek, ismert és elképesztően olcsó az ifjúsági szállások (Jugendherberge) rendszere, s végül, de nem lemaradva a többitől, csendesen prosperálnak a magánhotelek, penziók, fizetővendég-szobák is.

Mindez elmondva sok ugyan, a gyakorlatban azonban kevés. És ezt nagyon jól tudják, valóban a saját bőrükön érzik az NDK szállodai szakemberei, akik folyamatosan erőfeszítéseket tesznek a helyzet jobbra fordítása végett. Bernd Bock, az Interhotel vezérigazgató-helyettese, akivel a Hotel Stadt Berlin harmincöt emeletes toronyépületének egyik elegáns tárgyalójában ültünk le beszélgetni, elmondta, hogy az új szállodák építésével szinte azonos fontosságú – és sürgősségű – feladatuk a már meglevők karbantartása, folyamatos felújítása is. Bizony, akár egy-egy épületszárny vagy emelet átmeneti hiánya is érezteti hatását, nem szólva a vendégeknek okozott kényelmetlenségekről.

Az NDK szállodai szakemberei persze már abban az időben is igyekeztek „biztosra menni”, amikor még nemcsak a szobák és az ágyak száma, hanem az idegenforgalom is kisebb volt. így az ötvenes-hatvanas években – szociálpolitikai megfontolásokból is – elég tetemes kapacitást bocsátottak a szakszervezetek rendelkezésére. Az Interhotel némely szállodáiban – például a gyönyörű hegyi üdülőben, Oberhofban – a helyek nem kis része ma is az FDGB, az itteni szakszervezeti szövetség rendelkezésére áll. És bár az ott üdülők a szállásért és a teljes ellátásért a legmagasabb beutalótérítést fizetik, ez még mindig mélyen alatta van az „utcáról jött” vendégtől kért összegnek, nem is említve a külföldiek számára előírt tarifákat. Tudvalevő, hogy az NDK-ban – néhány más szocialista ország gyakorlatához hasonlóan – a külföldiek a szobaáraknak majdnem a kétszeresét fizetik. (A magyar pénzügyi szervek által a mi utazóinknak engedélyezett napi 140 márka szállásköltség általában elégségesnek bizonyul, persze nem az ötcsillagos hotelekben, ahol egyébként a valóban világszínvonalú szolgáltatások keményvalutában történő kiegyenlítését várják el a vendégtől.)

Berlin az építés lázában

A már említett szakszervezeti beutaltakon túlmenően az NDK szállodáinak évi forgalmában meghatározó szerepet játszanak az utazási irodák bel- és külföldi csoportjai, amelyek tagjai – idegenvezetőikre várakozva – a legkülönbözőbb napszakokban ott zsibonganak a hotelek előcsarnokaiban. Szépszámú vendéget vonzanak a különféle zenei fesztiválok, kulturális rendezvények, s mind nagyobb mértéket ölt az úgynevezett kongresszusi turizmus. Szinte nincs is olyan hét, hogy ne üléseznének Berlinben vagy valahol az országban gazdasági, tudományos és más témák szakértői. Ezekből az előre kiszámítható vendégekből – már ami az Interhotel-láncot illeti – tulajdonképpen össze is állt az évi forgalom 80–90%-a. Ráadásul mind gyakrabban megtörténik, hogy egy-egy Nyugat-Berlinben rendezett kiállítás vendégei, résztvevői közül jó páran az NDK fővárosában néznek szállás után, s innen járnak át naponta dolgaikat intézni. Végezetül megemlítendő, hogy az Interhotel tagja a Supranational és a Golden Tulip nemzetközi szobafoglalási rendszernek is, így az ő közvetítésükkel befutó vendégek zavartalan elhelyezéséről szintén gondoskodniuk kell. Nem csoda, ha mindezek után a helykeresőknek az esetek nem kis hányadában sajnálkozó elutasítás jut szoba helyett.

Nem csoda, de nem is öröm. Az, hogy újabb szállodákra szükség van, nemcsak a szűken vett hotelszakmában áll vitán felül, hanem egyértelmű valamennyi illetékes számára.

Berlin most – alapításának 750. évfordulójára készülve – egyébként is szinte egyetlen nagy építkezés, folyik a foghíjak eltüntetése, egész utcák felújítása, a lakásprogram feszített ütemű megvalósítása. Így azután valóban nem könnyű kiállítani azt a – nem akármilyen felkészültségű – csapatot, amelyik az újabb szállodaépítkezések különleges feladatait kifogástalanul megoldja. A Grand Hotel építkezésén például a berlini Baudirektion Hauptstadt szakembergárdája végzi a munka nagy hányadát, a japánok viszont nemcsak a tervezés és irányítás gazdái, hanem ők ellenőrzik – méghozzá a rájuk jellemző aprólékossággal – a minőségi követelmények és a munkafegyelmi előírások pontos megtartását is.

Nemzetközi együttműködés

A tokiói cég versenytárgyaláson nyerte el a megbízatást a szálloda felépítésére. Hogy mi volt különösen vonzó a tokiói ajánlatban, azt legfeljebb csak találgatni lehet, hitel- és egyéb feltételek nem kerültek nyilvánosságra. Az Interhotel vezérigazgató-helyettese mindenesetre határozottan kijelentette: a szerződés mindkét fél számára feltétlenül és egyértelműen vonzó, s egyáltalán: nemzetközi gazdasági együttműködés csak akkor lehet tartós és eredményes, ha kölcsönösen előnyös megállapodásokra épül.

Beszélgetésünkben ráterelődött a szó más szocialista országok, így a magyarok tapasztalataira is. Meglepő volt számomra az a tájékozottság, amellyel Bock vezérigazgató-helyettes a mi szállodaépítési és általában idegenforgalmi gyakorlatunkat elemezte. Mint elmondta, ebben nagy segítség az NDK-beli szakemberek számára az örvendetesen sokrétű kapcsolatrendszer a két ország szállodái, azok munkatársai között. A Stadt Berlin például a balatonfüredi Marinával, a Metropol a Duna Intercontinentallal, a Palasthotel a Fórummal működik együtt. Nagy érdeklődés kísérte NDK-szállodai berkekben az osztrák hitel-közreműködéssel nyélbe ütött hotelépítkezéseinket és -felújításainkat (Bernd Bock külön kiemelte, hogy szerinte kiválóan sikerült a Béke Szálló rekonstrukciója, amit a munka közben is többször megtekintett.)

Visszatérve kiindulási pontunkhoz, a Friedrichstrasséra: nem kell ahhoz különösebb jövendőmondói készség, hogy megjósoljuk: a japánokkal kialakított együttműködés sem reked meg a tervezőasztalnál és a betonkeverőnél. Erre utal egyébként az épphogy tető alá hozott Grand Hotel már elkészült szuperelegáns prospektusa, amely az éttermek sorától a szaunáig, a konferenciatermektől a kozmetikusig, az uszodától az orvosi kezelésig sokféle szolgáltatással csalogatja máris a leendő vendégeket, mégpedig német, angol, francia – és japán nyelven.

(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)