Az újságíró archívumából – az aranyszívű Bob

Éppen három és fél évtizeddel ezelőtt volt szerencsém az akkor már a fél világ által ismert, szeretett és tisztelt ír énekesről, zeneszerzőről, színészről, politikai aktivistáról, az idén éppen 70 esztendős Bob Geldofról írni. Bobot – mert rohan a világ és új meg újabb sztárok jelennek meg a szórakoztatóipar egén – napjainkban itthon talán már nem is emlegetik, mind kevesebben vannak, akik ismerik legalább úttörő, humanitárius és sokszor önfeláldozó tevékenységét. Egyike azon művészeknek, akiknek karja képes volt átölelni a világ nélkülöző, segítségre szoruló felét. Sorra szervezte szolidaritási koncertjeit – a legemlékezetesebb az 1985. július 13-i Live Aid szuperkoncert volt a rock élvonalának együtteseinek részvételével –, hogy segíthesse mindenekelőtt Afrika (Etiópia, a Szahel-övezet) elképzelhetetlen nyomorban, betegségben tengődő népeit. Követésre buzdító, humanitárius akcióiért Nobel-békedíjra javasolták, végül II. Erzsébet brit királynő ütötte lovaggá. Az uralkodó azzal fejezte ki kivételező nagyrabecsülését az ír állampolgár Geldof iránt, hogy a Buckingham-palotában személyesen fogadta és végezte a ceremóniát…  (A nyitó képen Bob Geldof; az ír rockzenész, miután segített több millió fontot gyűjteni Etiópiának a Do They Know It’s Christmas? című kislemezzel és a Live Aid koncertjeivel. Forrás: www.irishtimes.com) Alább a Magyar Hírlapban (melynek nem utóda az azonos címen napjainkban megjelenő nyomtatvány!) az éppen 35 évvel ezelőtt, 1986. július 25-én megjelent írásom: 

«Öt penny híján tizenegy fontért adják a londoni Sidgwick és Jackson kiadónál minap megjelent sikerkötetet. Szerzője a különféle segélyakciók (Band Aid, Live Aid, Sport Aid) által világhírűvé vált ír popénekes és -újságíró, Bob Geldof. Önéletrajzi írás, amely a huszonnegyedik órában hagyta el a nyomdát. Szent Bob (miként a szigetországban becézik) ugyanis – bár tavaly mintegy százmillió dollárt gyűjtött össze a televíziózás történetének eddigi legnagyobb szabású produkciója révén Afrika éhezőinek-nyomorgóinak a megsegítésére – anyagi nehézségekkel küszködik.

Nem éhezik, nem nyomorog Geldof és újdonsült felesége, Paula Yates, valamint két és fél éves kislányuk, Fifi Trixiebell! Csupán megint (tehát nem először eddigi harminc-egynéhány esztendős életében) materiális mélypontra jutott. E nadirról legföljebb ismét csak szerfölött szívós munkával, újabb „világmegváltó” ötlettel lendülhet a zenit irányába. Persze, aki ismeri Geldofot, ezt a nagyra nőtt dublini örök-kamaszt, lelkesedőt és lelkesítőt, keményen szókimondó, időnként már-már kellemetlen fickót, az nem félti őt.

Különösebb megrázkódtatások nélkül sikerült átvészelnie a szigorúnál is szigorúbb, elrettentőén bigott katolikus internátust, ahová édesanyja halála után adta be az apja, mert nem bírt a szertelen és nagyszájú tinédzserrel. Bob büszke arra, hogy évfolyamtársai közül egyedül neki „sikerült” végbizonyítvány nélkül távoznia ebből az iskolából. Azonnal Angliába ment, ahol alkalmi munkából tartotta fenn magát. Egy ideig Daphnéval, az ugyancsak nagyra nőtt, félig csöves szőke lánnyal élt együtt, majd pár hónapra Spanyolországba költözött, aztán újra vissza Írországba. A dublini vágóhídon takarított. „… Ott csapott meg először a halál édeskés, undort keltő szaga – írja könyvében Geldof —, amit tíz évvel később, első nagy afrikai bevetésem idején újra éreznem kellett. Akkor jártam először Etiópiában.”

Az éhség és a hálál övezetében, a Szahelben érlelődött meg igazán a segítés kötelezettsége és elkötelezettsége Geldofban. Amikor az etiópiai Mekelében, az egyik legnagyobb menekülttáborban a szeme láttára haltak meg gyerekek és felnőttek, vagy akik szerettek volna meghalni, hogy végre megszűnjenek kínjaik, nem tudtak, mert egy korty víz, egy csipetnyi szójakása még meghosszabbította az életüket, szenvedéseiket.

Nem tudják ők, hogy karácsony van (Do They Know It’s Christmas) című dalával próbálta meg először fölrázni a közvéleményt, a jóllakott és gazdag, elkényelmesedett Északot. És a maga módján és eszközeivel rádöbbenteni arra, hogy gyors, hatékony, hosszú távon ható segítségre szorul az emberiségnek majdnem a fele. Mindenekelőtt Afrika, de Ázsia, Latin-Amerika is. Úgy kell(ene) segíteni a „mezítlábasokon”, hogy közben ők is segíthessenek önmagukon. Eszközt, szerszámokat, módszert adni nekik, hogy teremtő-termelő munkát végezhessenek. Afrikai útjain tapasztalhatta Geldof, hogy milyen gyorsan, nemegyszer kézen-közön elfolyik az őszinte együttérzéssel nyújtott anyagi segítség. Kezdve azon, hogy miközben egymással vetélkednek a különféle segélyszervezetek, megromlik az éhezőknek szánt élelmiszer. Vagy nincs mivel a rászorulókhoz elszállítani a küldeményeket, vagy éppen a helybéli vezetés önző politikai-hatalmi érdekellentétei akadályozzák a segítségnyújtást. Épp a minap tette közzé jelentését a Római Klub főtitkára, Bertrand Schneider: az emberiségnek több mint a fele, mintegy hárommilliárd ember még mindig éhezik, nélkülöz, mert szegény, nincstelen, őket megsegítendő, évente sok százmilliárd forintnak megfelelő összeg áramlik Északról Délre – nem mindig kellő hatékonysággal. Ez ellen Geldof akciói sincsenek biztosítva.

Milliók életének megmentéséhez, ahhoz, hogy a megszületett csecsemőből felnőtt lehessen, hogy tanulhasson, napjában legalább egyszer jóllakhasson, dolgozhasson – az önsegítés, a talpraállás folyamatának elindításához járult hozzá elévülhetetlen értékű tettével, a Live Aid megszervezésével Bob Geldof. Emlékezetes, egy évvel ezelőtt, tavaly június 13-án 143 ország tévéjének műszaki segítségével mintegy másfél milliárd ember élvezhette világhírű zenészek, énekesek, a pop és a rock csillagainak sok órán át tartott, látványos műsorát. Geldof hónapokon át szervezte az élő segély élő adását. Mintegy 100 millió dollár gyűlt össze a jótékony célra fölajánlott tiszteletdíjakból, önkéntes adományokból. A Time magazin olvasói Geldofot választották meg az év emberének. Még Béke Nobel-díjra előterjesztése is szóba jött.

Az idén a Sport Aid-et szervezte meg Geldof – ugyancsak az éhezők, a nélkülözők segítésére. Csatlakozott akciójához az ENSZ gyermekszervezete, az UNICEF is, és olyan világhírű sportolók, mint Boris Becker, Carl Lewis, Mark Spitz mozgósították tíz kilométeres futásra és pénzügyi felajánlásokra a világ közvéleményét. – Közben a Mercury lemezgyár fölborította Geldof és zenekara, a Boomtown Rats szerződését, mert nem futotta erejükből újabb slágerek komponálására. Olyanokra, mint a szívbe markoló Karácsonyi dal, vagy a We Are the World

Tiszteletbeli lovaggá ütötte csütörtökön II. Erzsébet angol királynő Geldofot. Az eddigi szokás szerint a külföldieknek a külügyminiszter szokta átnyújtani a kitüntetést. Ettől most eltértek Londonban: az uralkodó a Buckingham-palotában rendezett ünnepséggel is kifejezésre kívánta juttatni az ír állampolgár érdemeit. Az egyébként szókimondásáról híres, gyakran kellemetlen fickó július 24-én nem okozott megbotránkozást.

Két évvel ezelőtt ugyanis (először és valószínűleg utoljára) alkalma nyílt Thatcher miniszterelnök asszonnyal beszélnie, a kormányfő fejére olvasta a brit kabinet mezőgazdasági politikájának hiányosságait: „Olvastam a The Times-ban, hogy 10 millió fontot költenek a Közös Piac vajhegyeinek a leépítésére, miközben a fél világ éhezik. Hát nem nevetséges ez, Mrs. Thatcher?”