A Szovjetunió elleni háború megkezdésével, 1941 nyarán megkezdődött a „visszacsatolt területekről” (a Felvidékről, Kárpátaljáról, a Délvidékről, Erdélyből) származó, magyar állampolgársággal nem rendelkező zsidók összegyűjtése. A mintegy 18 ezer embert először a kárpátaljai Kőrösmezőre, majd onnan több hullámban a Kárpátok túlsó oldalára, a magyar hadsereg műveleti területéhez tartozó ukrajnai részre szállították. Augusztus második felében a deportáltakat a magyar határtól mintegy 100 kilométerre lévő Kamenyec-Podolszkijban Friedrich Jeckeln SS-Obergruppenführer alakulatai a helyi zsidó lakossággal együtt augusztus 27–28-án tömegesen kivégezték.
Részlet az akkor tekintélyes és hiteles napilapként szolgált Magyar Hírlap 1989. április 28-i számában megjelent Elégedetlen „a halál állomásfőnöke” című interjúból. Kérdéseinkre Szita Szabolcs történész professzor, a holokauszt-történelem nemzetközileg elismert tudósa válaszol:
● Mikor kezdődtek válójában a deportálások Magyarországról?
– A menetrend szerinti és tömeges kiszállítás 1944. május 15-én. De éppen most, április 28-án kell emlékeznünk a szomorú 45. évfordulóra, amelynek újabb részleteire bukkantam bécsi kutatásaim során (mondja dr.Szita Szabolcstörténész kandidátus). Fehéren-feketén bizonyítható, hogy a 45 esztendővel ezelőtti, április végi deportálások egyrészt a május közepén kezdődött tömeges elhurcolás „főpróbájául” és a Waldsee-levelezőlapokkal folytatott manipulálás magyarországi előkészítését szolgálták.
● Vannak olvasóink, akik nem hallottak a Waldsee-levelezőlapokról…
– Eichmann és különleges alakulatának tagjai találták ki ezt a „türingiai helységet”, amely persze a valóságban nem létezett. A Waldsee Auschwitz-Birkenau volt, ott, a pokol tornácán íratták az elhurcolt emberekkel az egyen-levelezőlapokat: «Biztonságban megérkeztem, egészséges vagyok, itt dolgozunk…» A bécsi archívumban (az Osztrák Ellenállás Archívuma) bukkantam rá Eichmannék futárának vallomására: Berlinből hozta Budapestre zsákszám a levelezőlapokat, és itt a magyar posta kézbesítette a hozzátartozóknak. Azok, akik a lapokat aláírták, legtöbbször talán már el is hamvadtak a krematóriumok tüzében, amikor hozzátartozóik megkapták a „megnyugtató” üdvözletet.
● Honnan vittek magyar állampolgárokat 1944. április utolsó napjaiban „Waldseebe”?
– Magyarország német megszállása, 1944. március 19. előtt egy héttel Eichmann és „munkatársai” – Novak, Krumey, Hunsche, Wisliceny, Dannecker és a többi tapasztalt, a deportálásokban nagy gyakorlatra szert tett sonderkommandós – Mauthausenben (az SS-zsargon Mordhausennek nevezte a haláltáboráról hírhedt osztrák helységet) gyülekeztek bevetésre várva. Az országot elözönlő német hadosztályok nyomában ők is megjelentek, és rögtön hozzáláttak a letartóztatásokhoz; a túszszedéshez, a zsidók megfélemlítéséhez és a „megnyugtatáshoz” is: ha a zsidóság megfelelő magatartást tanúsít, nem lesz semmi bántódása… Szégyenletes tevékenységük „jogi” alapját Hitler és Horthy klessheimi megállapodása alkotta: a kormányzó engedett a német követelésnek, magyar zsidó „munkások” Németországba szállításának.
– Az 1944. április 28-i első halálszerelvényre a Pest melletti kistarcsai táborba internált 16–60 év közötti férfiakat és a 18–50 év közötti nőket rakták föl. Elhoztam a bécsi archívumból annak a dokumentumnak a fénymásolatát, amely bizonyítja: ezt az első, több mint 1800 fős emberszállítmányt Krumey SS-Obersturmführer parancsnoksága alatt zsúfolták be a 45G mintájú marhavagonokba, hogy – miként cinikusan kijelentette – „egy kis levegőhöz jussunk Kistarcsán”.
– Veesenmayer budapesti német követ és teljhatalmú birodalmi megbízott az 1944. április 27-én kelt 1089. számú titkos táviratában jelezte Berlinnek: a magyar honvédelmi minisztérium közreműködésével kereken 2000 munkaképes férfit és nőt válogattak ki, hogy Auschwitzba szállítsák őket. A másnapi, 1108. számú távirat szerint: „Ma elindult Budapestről az első, 16–50 év közötti 1800 zsidó munkással a szállítmány. Holnap újabb vonat megy Topolyáról 2000 zsidó munkással.”
● Ezek szerint a magyar katonaság által megszállt Délvidékről is indult szerelvény a lengyelországi haláltáborba a 45 évvel ezelőtti április végén?
– Sőt, még Nagykanizsáról is, 1944. április 30-án. Az ottani, politikaiaknak mondott deportáltak közé – hogy „gazdaságosan” kihasználják a vonatszerelvényt, nőket, gyerekeket, öregeket is föltuszkoltak az Auschwitzba induló marhavagonokba…” Eddig a részlet a valamikor Magyar Hírlapban megjelent interjúból, amelyet teljes terjedelmében itt olvashat; tessék kattintani!
A Magyar Hírlap munkatársának akkor (1989 áprilisában) nyilatkozó prof. dr. Szita Szabolcs DSc. történész, a magyarországi emberüldözés jeles kutatója, a budapesti Holokauszt Emlékközpont igazgatója az utóbbi negyedszázadban is a kutatásain alapuló számos, tudományos cikket, tanulmányt, (videó)interjút készített, itthon és külföldön is megjelent könyvet írt a vészkorszakról. Legújabb kötetét holnap, április 27-én délután fél öttől mutatják be a nemzetközi könyvfesztivál alkalmából a budai Millennáris Szabó Magda-termében. A címe: „A hiányzó ember. Raoul Wallenberg, a humánum lovagja”. A szerző kizárólagos részletközlést engedélyezett könyvéből az Infovilág és olvasói számára:
A halálra ítélt magyar zsidóság tömeges deportálása
1944. március 19-én a Wehrmacht – veszteség nélkül – megszállta Magyarországot. A sikeres vállalkozás után Budapesten a Kállay-kormányt váltó új magyar kormány összetételéről némi alkudozás folyt. A megszállók szempontjából újabb eredményt jelentett, hogy Horthy Miklós kormányzó a helyén maradt. Hitler teljhatalmú magyarországi megbízottja, dr. Edmund Veesenmayer hamar a helyzet ura lett. Olyan rendszert vezetett be, amely mentesítette a megszállókat a közvetlen közigazgatási és rendőri feladatoktól. A német követelések főként a Sztójay-kormányon, a honvéd vezérkaron, a közigazgatási szerveken keresztül érvényesültek. A németek taktikája volt, hogy a megszállás mindennapjaiban a magyarság előtt ne a hódító, hanem a „szövetséges” képében jelenjenek meg. Ez a fogásuk is bevált, a leigázott ország továbbra is az általános nyugalom képét mutatta. A felszín alatt inkább dermedtség volt.
A német megszállók katonai akciói mellett a biztonsági szervek szerepe, megfélemlítési funkciója, a külügyi szolgálat manipulációi hatékonyan érvényesültek. Magyarország erőforrásainak a német birodalmi érdekeknek megfelelő legteljesebb kiaknázása megindult.
A kiterjedt letartóztatási hullámot igen sokan nem kerülhették el. A Gestapo ügynökei több helyütt a fizetett magyar besúgóktól kapott listákkal dolgoztak. Napok alatt őrizetbe vették a német birodalmi érdekekre veszélyesnek tartott magyar köztisztviselőket és számos közalkalmazottat, a gazdasági élet több vezető személyiségét. Továbbá arisztokratákat, legitimista, liberális, kisgazdapárti, szociáldemokrata politikusokat, újságírókat, olasz és lengyel diplomatákat, katonákat. Európa számos – a németek által megszállt – országából magyar földön menedéket lelt üldözött került most a hálóba. Nagyobb részük az SS koncentrációs táboraiban, főként a Linz melletti Mauthausenben keserves fogságot szenvedett.
Budapest belvárosában és villanegyedeiben valóságos embervadászat indult. A kiteljesítésben a telefonkönyv is szerepet kapott. A németek ebből választottak ki találomra – nevük alapján zsidónak vélt – kétszáz ügyvédet és orvost, majd elhurcolták őket. A letartóztatások a fővárosban öngyilkossági hullámot okoztak. A túszszedés a megyeszékhelyekre, a vidéki városokra is kiterjedt. Az Oberbefehlshaber Südost (a délkeleti terület Wehrmacht-főparancsnoka) jelentése szerint a megszállást követő héten 3076 magyar zsidót vettek őrizetbe.
A további letartóztatásokban – különösen a március 31-e után érkezett nagy tömegű feljelentés miatt – a magyar rendőri, csendőri apparátus és a közigazgatási szervek erejükön felül teljesítettek. Az internálásokat hetek alatt vissza kellett fogni, mert a hadiipari termelés folytonosságát veszélyeztették, és túlterhelték az adminisztratív apparátust.
Az SS-, a rendőrségi és „különleges” egységek elöljáróit a Sicherheitsdienst (SD) alárendeltségében március 5–10-e között a mauthauseni koncentrációs tábor SS-negyedében vonták össze. A végső eligazítást Ernst Kaltenbrunner, Heinrich Himmler helyettese 17-én tartotta. Az SS- és rendőri egységek magyarországi parancsnoka Otto Winkelmann SS-Obergruppenführer, a fegyveres-SS tábornoka lett. A magyarországi Einsatzgruppe dr. Hans Ulrich Geschke SS-Standartenführer parancsnoksága alatt működött, szolgálati beosztása Befehlshaber der Sicherheitspolizei und des SD (BdS) volt. A BdS parancsait operatív különítmények hajtották végre. Ezek terv szerint, azonnal Magyarország legfontosabb városaiba települtek.
A különítmények mindenütt a helyzet urai voltak, az összes rendőrségi funkciót gyakorolták. „Kommandeur der Sicherheitspolizei und des SD” (KdS) néven léptek fel. Az SD budapesti vezetője Wilhelm Höttl, a Gestapo budapesti főnöke Alfred Trenker lett. Ügynökeik a „tiszta helyzet teremtésén” teljes erőbedobással dolgoztak. Március 21–22-én titokban Himmler, az SS birodalmi vezére és a Német Rendőrség főnöke is Budapesten járt. A „biztonsági” intézkedéseket ellenőrizte.
A megszállt magyar települések utcáin, terein először még „komoly kötelességüket végző” német katonák járőröztek. Majd házkutatás „jogcímén” loptak, raboltak, fosztogattak. Békés polgárokat zaklattak, bántalmaztak és elhurcoltak. A szinte folyamatos letartóztatásoknál – országszerte – korrektséget színlelő német ügynökök, bemutatkozó tisztek jelentek meg. Hivatalnoki „udvariasságot” mutattak, néhány órában határozták meg a „bekísérés”, az otthonról való kényszerű távollét időtartamát. A vasajtók, vasrácsok mögött mindez megszűnt. Megalázás, pofozás és verés, csizmával rugdosás következett. Majd módszeres, alapos kifosztás, minden személyes emlék elvétele, az uniformisba bújt gonosztevők terrorja érvényesült.
Számos letartóztatott házához, lakásához napokkal később teherautók érkeztek. A németek a nekik tetsző bútorokat, szőnyegeket, tárgyakat elrabolták. Az egykori tulajdonost pedig éheztették, rabkosztját meglopták, a tisztálkodási lehetőséget is megvonták. Nem volt ritka a lelki kínzás, a levelezés tilalma, a napi megaláztatás. Távollét esetén a házastársat, a serdült gyermeket vették őrizetbe.
Geschke SS-Standartenführer egyik operatív egységét Sondereinsatzkommandónak (SEK) nevezték. (Judenkommando néven is ismerték.) Feladata volt, hogy – a korábban megszállt vagy vazallussá tett országokban már megvalósított, de Magyarországon a Kállay-kormány ellenállása miatt nem teljesült – német követelések alapján a magyarországi zsidóságot az Endlösung („végső megoldás”) megvalósításához összegyűjtse és deportálja. Irányítója, Adolf Eichmann SS-Obersturmbannführer Európa zsidóságának megsemmisítését életcéljának tekintette. Eltökélt volt abban, hogy a magyar „zsidókérdést” a leggyorsabban és legradikálisabban, lehetőleg nagyobb feltűnés, egy „második Varsó” nélkül „megoldja”.
Eichmann 1961-ben, izraeli perében mindössze 15-20 főre taksálta budapesti osztagát. A tények ennek ellentmondanak: alárendeltségébe tartozott (a kommandóban rangidős) Hermann Krumey SS-Obersturmbannführer, Franz Abromeit, Bethke, Anton Burger, Theodor Dannecker, Franz Novak, dr. Otto Hunsche, Wilhelm Schmidtsiefen, dr. Siegfried Seidl, Dieter Wisliceny SS-Hauptsturmführer, valamint további, megközelítőleg 80 alacsonyabb rendfokozatú SS és segéderő.
Az SD kezdetben – megfélemlítésül – túszokat szedett. Budapesten fogva tartásuk a Hotel Astoria alagsori helyiségeiben, a zsidó tanító- és rabbiképzőben, a Duna Gőzhajózási Társaság pincéjében, a toloncházban, a Pest vidéki fogházban történt. Sokakat nemsokára – a fogdák befogadóképessége szűkösnek bizonyult – vidékre, Kistarcsára, Csepelre, később Sárvárra szállítottak.
A német biztonsági szervek március végén a budai Svábhegyen több üdülőszállót lefoglaltak. Német terrorszervezetek és a Gestapo módszereivel dolgozó, velük kooperáló magyar Állambiztonsági Rendészet vette igénybe a Majestic panzió, a Mirabell társasház, a Lomnic panzió és a Melinda társas üdülőház épületeit. Kétszáz főnyi magyar állománnyal ide települtek a megszállókat kiszolgáló rendőrtisztek (élükön Hain Péter, Koltay László és Martinides Ödön), valamint Ferenczy László csendőr alezredes (a németek és a csendőrség közötti „összekötő tiszt”) irodája.
Hain Péter detektívcsoportjai szinte rohamot intéztek a vagyonos polgárok kifosztásáért. Ebben az önkéntes feljelentők segítettek nekik. Az első hetekben a legvagyonosabbak, a „fontos” letartóztatottak ügyét a németeknek adták át. Rövidesen váltottak, inkább a saját hasznukra „dolgoztak”.
A megszállás után hamarosan ténnyé vált, hogy a „zsidókérdés magyarországi megoldásában” az abszolút és korlátlan hatalom Adolf Eichmann és stábja birtokában van. Ez a fordulat tragédiát hozott, felkészületlenül érte Magyarországon a zsidókat, a faji törvények miatt zsidónak nyilvánított 825 ezer embert. A németbérenc magyar kormány kiszolgáltatta zsidó állampolgárait. Hivatalos magyar védelmet sehol sem kaptak.
Eichmann (és a vele szorosan együttműködő budapesti német diplomácia) kezére játszott, hogy az üldöztetések, deportálások ügyében az ország első embere, Horthy Miklós hallgatott. A huszonnégy éve hatalmon lévő kormányzó az összes zsidórendeletre vonatkozólag a kormánynak „szabad kezet adott”, ezek tekintetében „nem akart befolyást gyakorolni”. A zsidó tömegek bizakodását Horthyban, a történelmi együttélés eredményeiben egyetlen gesztus sem igazolta vissza.
Stern Samu és a zsidóság további tekintélyes vezetői az időnyerésben bíztak, a tömeget nyugtatták. Az SD és a Gestapo ígéreteinek elfogadása végzetes hiba volt. Mindenki a helyén maradt, hogy a fővárosból érkezett útmutatás szerint „ne keltsen nyugtalanságot, és a nehéz időkben teljesítse kötelességét”.
Csekély létszámával Eichmann törzse a magyar végrehajtó hatalom támogatására szorult. Ezt is megkapta. Sátáni céljait Jaross Andor belügyminiszter, valamint a német érdekből államtitkárrá előléptetett Endre László volt vármegyei alispán és Baky László nyugalmazott csendőr őrnagy bevonásával valósította meg. Ők számos együttműködő főhivatalnokkal és beosztottal együtt a cinikus megszálló hatalom eszközeként szolgáltak. Kirekesztő, gyűlöletet terjesztő, gerjesztő nyilatkozataik mindennapossá váltak.
Megindították a korábbi úgynevezett zsidótörvények sokoldalú kiterjesztését: március 29-től újabb zsidóellenes rendeletek, intézkedések áradatát hirdették ki. Rövidesen a népirtáshoz vezető tettek következtek. A Gestapo, az SD elől korábban Magyarországra menekült német és osztrák zsidók – legtöbben Budapesten húzódtak meg – tudták, hogy üldözőik elől nincs további menekvés. A megszállás első heteiben egy részük öngyilkos lett.
Eichmann Obersturmbannführer deportáló osztaga és a kollaboráns magyar főtisztviselők halálos présbe szorították a nagyrészt asszimilálódott, lojális magyar zsidóságot. A legtöbben mégis reménykedtek, abban bíztak, hogy ami külföldön a zsidókkal megtörtént, velük nem fordulhat elő. Csalódniuk kellett. Sztójay Döme tábornok (volt berlini magyar követ) kormánya gyorsan, mindenben teljesítette a németek követeléseit.
Az április 5-étől sárga csillag viselésére kötelezett zsidóság üldöztetése nem döbbentette meg a magyar társadalmat. A zsidók „törvényes” kirekesztéséhez hozzászoktatott, propagandával fertőzött többség passzív, közönyös maradt. Egyedül Győr városban akadtak bátor fiatalok, akik gomblyukba tűzött sárga virággal fejezték ki együttérzésüket.
Április 16-ától a magyar hatóságok – a sokat tapasztalt SS-„tanácsadók” útmutatásait követve – országszerte megkezdték a zsidóság százezreinek gettóba kényszerítését. A zsidóknak, zsidónak nyilvánított személyeknek – minden tulajdonukat hátrahagyva, családostól – kijelölt épületekbe, téglagyárakba, városszéli üres gyárépületekbe, raktárakba kellett költözniük. A gettókban „önigazgatást” vezettek be. (A gyakorlatban a magyar csendőrség, a hatóságok, nekik pedig a „tanácsadók” parancsoltak.) Sok zsidó férfit elrejtett vagyona után kutakodva vallattak, holtra vertek. A kirendelt bábák megalázó, embertelen módon átkutatták a nőket, a kislányokat is.
A szenvedőkkel érző polgárok igazolványaikat, papírjaikat kínálták fel, adták át zsidó barátaiknak, ismerőseiknek. Mások azt ajánlották, hogy elbújtatják őket, ám ezzel a lehetőséggel igen kevesen éltek. A deportálás idején elrejtőzött zsidók száma rendkívül alacsony volt. A segítők, mentők legtöbbször a mentettek barátaiból, ismerőseiből kerültek ki. A támogatást vagy menedéket nyújtók között akadtak idegenek is, jó szándékú ismeretlenek. Volt, aki neveltetése, erkölcsi meggyőződése alapján, emberségből, önzetlen kockázatvállalással segített.
A mentés, a bújtatás mögött esetenként haszonlesés állt. Többen ellenszolgáltatást kértek, illetve vártak a segítség fejében. Voltak, akiket a gyors és „mesés” haszonszerzés motivált. A menekülés egyik lehetséges útvonalán, a magyar–román határon a román tisztviselőket, vasutasokat (ahogy helyenként a Wehrmacht határbiztosító katonáit is) le lehetett fizetni. A budapesti német követség június 10-ei jelentése szerint a lebukott német segítőket hadbírósági ítélet után május 29-én kivégezték.
A gettók nyomorában a túlnyomó többség beletörődött ugyan a sorsába, ám mégis reménykedett. Nagyszámú izgalmas eset, megannyi dráma fűződik a gettók históriájához. Több tekintélyes zsidó ügyvéden, orvoson, kereskedőn vagy családtagjaikon a „törvényességben” bízó polgárok hivatalos beadvánnyal próbáltak segíteni. Zaklatás, súlyos fenyegetések érték őket. A mentendőket külön megalázták, mindenükből kifosztották.
A kellő létszám ismeretében – mintegy 250 ezer zsidó szenvedett Kelet-Magyarországon gettóba zárva – Eichmann értesítette a magyar felet, hogy „a német hadvezetőség nem engedheti meg, hogy ilyen tömegű megbízhatatlan elem tartózkodjék hadműveleti területen”. Amennyiben nem szállítják őket hátra (vagyis az ország mélységébe), „ezt a kérdést majd ők oldják meg, úgy, hogy ezeket Németországba szállítják ki”. A német bejelentést Baky államtitkár és Jaross miniszter egybehangzóan tudomásul vette. Baky az alkalomból kijelentette, hogy ezzel többet használt hazájának, mint kétszáz év alatt az összes államférfiak.
A magyar kormányzati segítség a zsidóság végzetéhez vezetett, a Sondereinsatzkommando terveit szolgálta. A Budapesten kényúr módjára élt Eichmann Obersturmbannführer irányításával az Endlösung programját Magyarországon gyorsan, minden akadály nélkül végrehajtotta. Május 14-től nyolc hét alatt 147 teherszerelvénnyel összesen 437 402 vidéki, valamint Budapest elővárosaiban lakott magyar állampolgárt szállított ki az Auschwitz-Birkenau megsemmisítő táborba.
A deportált személyek nagyságrendje Veesenmayer jelentéséből származik. Auschwitz-Birkenau létét mély hallgatás övezte. „Birodalmi titoknak” számított, a tömeges kiszállítás a hivatalos szóhasználatban „munkás-áttelepítés” (Arbeiterumsiedlung) fedőnéven szerepelt. Magyarországi méretei, sebessége, zökkenőmentes lebonyolítása Európára tekintve az Endlösung minden addigi „akcióját” meghaladta. A 14 milliós Magyar Királyságban kevesen voltak, akik a zsidóságot ért csapást helyesen értékelték. Elenyésző számban, de akadtak, akik a nemzet történelmi hagyományainak, méltóságának meggyalázásaként, tragédiának fogták fel. Egy budapesti református lelkipásztor június 29-ei, szinte látnoki leveléből idézünk. Címzettje Tasnádi Nagy András, a Magyar Országgyűlés elnöke volt. Szabó Imre esperes nyíltan és pontosan fogalmazott: „Ami ma van, már nem a régi zsidótörvény. Ebbe a mostaniba belepusztul a nemzet erkölcsi érzülete, törvénytisztelete, s elveszett az emberiség szemében a becsülete.
Ami a deportáció és a gettó előtt a magyarság előtt gazdasági és szellemi önvédelmi harcnak látszott, az most a gettóval és deportálással világkérdés lett, és a Krisztus vére sem mossa le rólunk a zsidók vérét (…) összefogva java magyarok szakadjatok el ettől a rendszertől, mely átok gyanánt hagyja itt a nevét.”
A sűrű hálóba szorított magyar zsidóság megtervezett teljes kiirtását Horthy Miklós kormányzó intézkedése akadályozta meg. A szövetségesek előrenyomulása, a németek folytonosan romló katonai helyzete, a széles nemzetközi tiltakozás hatására Budapestről a deportáláshoz felvonultatott, háromezer főnyi csendőrséget vidékre rendelte vissza. (Az intézkedésben a kormányzó elleni szélsőjobboldali puccsról szállongó hírek is közrejátszottak.) Magyar karhatalom nélkül a németek nem tudtak deportálni.
A 200 ezernyi fővárosi zsidóság és a munkásszázadokba sorolt, fegyver nélküli munkaszolgálatot teljesítő zsidó férfiak egyelőre megmenekültek. A deportáció elleni kormányzói fellépés igen megkésett volt. A vidéki zsidóságot akadálytalanul elhurcolták és elpusztították. Ezekben a hetekben az úgynevezett auschwitzi jegyzőkönyvek tartalma, Auschwitz-Birkenau neve Budapesten mind ismertebb lett. Sok politikusnak, egyházi vezetőnek immár nem lehetett kétsége afelől, mi vár azokra, akiket Eichmann Sonderkommandója a zsúfolt teherszerelvényekben „munkára szállít”.
Az európai zsidóság évek óta tartó tragédiájában 1944 nyarán új jelenségnek számított, hogy a magyarországi zsidók üldöztetése, deportálása európai és tengerentúli visszhangot kapott. A szervezett népirtás ügyében addig tétlen, leginkább elzárkózó Hitler-ellenes koalíció kormányai felemelték szavukat a barbárság ellen. Az USA-ból érkezett, megismételt tiltakozásra reagálva a magyar külügyminisztérium – álságos és cinikus módon – azzal védekezett, hogy a „zsidókérdés” az országnak a legnagyobb gazdasági, szociális és politikai problémát okozza.
Az eddig ismeretlen dokumentum hazug állításai szerint a magyar nemzet a saját fajtáját védelmezi a legnagyobb veszély ellen. „Ez sokkal nagyobb veszély, mint amit a négerek vagy a japánok jelentenek az USA fehérfajú lakossága számára”. Mivel a szovjet hadsereg megközelítette a magyar határokat, a zsidók defetista propagandáját és felforgató tevékenységét ki kellett kapcsolni. Emiatt elkülönítették, bel- és külföldi hasznos munkára fogták őket. Nagyszámú zsidót a német kormánynak munkaerőként adtak át, ahogy ez évek óta keresztény magyarok esetében is gyakorlattá vált.
Az irat végül kitért a Nemzetközi Vöröskereszt és a War Refugee Board (WRB) javaslataira. (Friedrich Born delegátus május 10-én, a deportálások kezdete előtt érkezett Svájcból a Nemzetközi Vöröskereszt képviseletében Budapestre.) A javaslatok nyomán a magyar kormány lehetővé teszi, hogy a magyarországi zsidók anyagi segítséget kapjanak, és „igen tetemes számban” a semleges országokba, illetve Palesztinába kivándorolhassanak…