Cikkünk szerzőjét, a Népszabadság csak hetekkel azelőtt hazatért berlini tudósítóját kérte fel a lap vezetése, hogy Budapestről kommentálja a friss szenzációt: leomlott a Fal! Még nem tudtuk, hogyan alakul a folytatás, s hogy egy esztendő sem kell a két német állam egyesüléséhez, de már akkor egyértelművé vált: történelmi változás kezdődött a Spree partján. Publicisztikáját 1989. november 11-én olvashatta a legnagyobb példányszámú hazai napilap közönsége. (A nyitó képhez: épül a berlini fal…, a munka 1961. augusztus 13-án kezdődött.)

«Nem tudom megindultság nélkül szemlélni a berlini fotókat, s a híreket sem lehet közömbösen tudomásul venni. Hányszor mentem át tudósítói éveim alatt az NDK fővárosából Nyugat-Berlinbe úgy, hogy a tarkómon éreztem a sorompón kívül rekedt emberek tekintetét. Restelkedtem. Pedig a legkevésbé sem tehettem róla, hogy akadtak köztük olyanok is, akik a fal – hivatalos szóhasználattal az „antifasiszta védőgát” – felépítése, vagyis közei három évtized óta nem jártak odaát. Egymástól két-három földalatti-megállónyira lakó berliniek számára esetenként egyszerűbb volt egy randevút a Balaton partján megszervezni, mint a Brandenburgi kapunál! S a kelet-berlini diákok hiába tanultak arról, hogy iskoláiktól néhány száz méterre gyilkolták meg Rosa Luxemburgot és Karl Liebknechtet. Az emlékművek felkeresése éppúgy nem jöhetett szóba számukra, mint mondjuk az, hogy egy rockkoncertre menjenek a Reichstag előtti térre. Nyugati kortársaik viszont falkákban csatangoltak az Unter den Lindenen, tanulmányi kirándulást téve az NDK fővárosában. S amikor illetékes helyen óvatosan érdeklődtem, hogy várható-e változás, a válasz az volt, hogy ezt „nem is igénylik” az emberek…

A fal felépítését 1961-ben a történelmi helyzettel indokolták. Az ugyanakkor bevezetett utazási tilalmat még csak ezzel sem magyarázták. Mára ez vált az állam és polgárai között a kapcsolat első számú zavaró tényezőjévé. Drámai bizonyíték erre a távozásra nyíló lehetőségek tömeges kihasználása. Előbb Magyarországon át, majd a nyugatnémet követségek „közvetítésével”, végül az utóbbi napokban a cseh határon keresztül. Az idén elfutott-áttelepült kétszázezer keletnémet mindennél világosabban jelezte: változtatni kell!

Az ország új vezetése komolyan vette a jelzést. S ez nagy változás, méltán durrogtak a pezsgőspalackok péntekre virradó éjszaka a Kurfürstendammon.Ettől persze a két Berlinben fennmaradt az eltérő társadalmi berendezkedés. Nem is lehet a határt egy csapásra megszüntetni, hiszen félő: a 28 évvel ezelőtti káosz térne vissza, ha nem történnék ugyan valami még rosszabb. Földrészünkön a stabilitást meg kell őrizni. A leendő európai ház szobái közt inkább ajtók, összekötő folyosók legyenek. Csak e ház felépültével válhat a berlini fal embereket elválasztó objektumból idegenforgalmi látványossággá, egy letűnt kor műemlékévé.
S addig? A berliniek péntek reggel beálltak a sorba a rendőrségen, hogy – a „pánberlini piknik” egyedi esete után – kézhez kapják azt, amit a vezetés megígért: az utazási engedélyt. S itt kezdődik a probléma tartós, megnyugtató megoldása. Hisz’ az biztosan nem „európai megoldás”, hogy Nyugatra távoznak.

(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)