A Deutsche Werkstätten Hellerau GmbH egy középvállalkozás (itthon kft.-nek mondják) Drezdában (Hellerau), belsőépítészeti tervezéssel foglalkozik. A 19./20. század fordulóján, az iparművészeti reformmozgalom idején a vállalat talán már jeles művészek tervei alapján készített bútorokat. A vállalatot 1898-ban Karl Schmidt-Hellerau alapította 5000 birodalmi márka kölcsönnel és két alkalmazottal – meglehetősen hosszú névvel: Dresdner Werkstätten für Handwerkskunst Schmidt und Engelbrecht; székhelye Drezda-Laubegast volt. Egy év múlva már a Müller-Akkord citeragyár műhelyében – Drezda Striesen kerületében – működött, és olcsó szobabútoraiért elnyerte a Szász Állami Érdemérmet. A vállalat 1900-ban mintegy 60 embernek adott munkát.
Mozgalmas 20. századi évek, évtizedek következtek: egyesült a müncheni Werkstätten für Wohnungseinrichtunggal, a Német Birodalom egy sor pontján nyíltak értékesítési kirendeltségei. A tulajdonos jó érzékkel szakiskolát és tanműhelyeket hozott létre.
Máig a legnagyobb eseményként tartják számon azt a 1909. évi napot, amikor letették a gyárépület alapkövét a mai Drezda-Hellerauban, és ezzel a bájos-egészséges Hellerau (leginkább Budapest-Rákosligetre hasonlító) kertváros alapkövét is. Esztendővel később a Deutsche Werkstätten már 450 embert foglalkoztatott.
Az épületek terveit Richard Riemerschmid (1868–1957) müncheni német építész, festő, tervező és várostervező készítette. Itthon viszonylag kevesen ismerik, holott a német szecesszió (Jugendstil) egyik fő alakja és a stílus építészetének egyik megalapítója volt, emellett úttörője a művészi tervezésű tárgyak gépi gyártásának is. Ő tervezte 1907-ben a helleraui gyár – évtizedek óta védettséget élvező – csavaros szorító stílusú alaprajzú épületeit.
A szerző jó szívvel ajánlja a Drezdába látogatóknak a bútorgyár és persze az 1908-ban alapított, kedves kertváros meglátogatását. A bútorgyár-alapító Karl Schmidt-Hellerau angliai utazásain ismerkedett meg a kertváros eszméjével. Ezt akarta Drezdában is megvalósítani, mint társadalmi előrelépést és kiutat a városi munkáslakások egészségtelen bezártságából.
Az ám, ne feledjük: Európában a helleraui gyár volt az első, amelyik munkáslakások számára olcsó bútorokat készített, és amelyiknek termékkatalógusa magas színvonalú tanulmányokat tartalmazott a díszítőművészetről…
Hellerau sem kerülhette el a német ipari vállalatok háborús sorsát: a fegyverkezési ipar beszállítója volt. 1951-ben államosították. A német gyártmányfejlesztés egyik nagy vívmánya – a fűrészporból és faforgácsból préselt bútorlap előállítása – is a hellerauiak találmánya volt. És az ő szaktudásukat örökítette meg a többi között a drezdai Semper Opera, a lipcsei Gewandhaus bútorzata.
A német újraegyesülés után folytatódott a különleges minőségű és egyedi tervezésű bútorok gyártása – immár nem csupán Drezda peremén, hanem Oroszországban, Angliában, Franciaországban, sőt, még az ázsiai és csendes-óceáni térségben is… (Az alább következő írásom a Magyar Hírlap 1984. november 27-i számában jelent meg.)
«Menjen végig a Kossuth Lajos utcán, majd pedig a nyolcas villamossal még három megállót. Onnan már könnyen eltalál a gyárig – tanácsolta egy idős hölgy Drezda peremén, amikor a helleraui híres bútorgyár iránt érdeklődtem tőle. Ami a könnyent illeti, bizony nem volt az. Liget rejtette családi házak között kanyargó ápolt utak, de gyárnak, üzemnek se híre, se hamva. Végül egy nagyobb park ölén mégis meglelem. Egyemeletes, öreg épület homlokán fraktúrbetűs felirat: Deutsche Werkstätten. Jó helyen járok.
– Egyik szemünk sír, a másik meg nevet – mondja Werner Kreische igazgató. – Büszkék vagyunk arra. hogy egy ipari műemlékben dolgozhatunk. Gyárunk is, környéke, Hellerau kertváros is az idén hetvenöt esztendős. Az aránylag rövid életű Jugend-stílus érintetlen egységben látható ezen a környéken. A századfordulón német földön kialakult, az iparművészetből kiinduló, a művészet megújítására törekvő stílus egyik legtehetségesebb művelője, Richard Riemerschmid professzor (1868–1957) főműve Hellerau megtervezése, fölépítése. A Német Műhelyek – ez a gyár védett neve – hazánk hagyományokban egyik leggazdagabb ipari létesítménye. Riemerschmid professzor, követői és munkatársai – egyáltalán: az egész munkáskollektíva – megszállott hívei voltak az ifjú stílusnak, melynek célja egy új, növényi elemeket stilizáló, a vonal szépségére épülő díszítési rendszer megteremtése és elterjesztése volt. A szépre és alaposságra törekvés nemes hagyomány minálunk. Talán még az öreg üzemépületek, a lehetőség szerint eredetiségében megtartott berendezések is sugallták napjaink munkásainak a régi mesterek, többségükben kézművesek öröklött és tovább finomított kézügyességét, önmaguk és társaik iránti igényességét, a szép munka szeretetét, az alkotás örömét.
Helleraui iparművészek, mérnökök tervezték, ottani szakmunkások készítették el a többi között az NDK budapesti nagykövetségének bútorait. Állandó megrendelőik közé sorolják a különféle angol, francia, NSZK-beli cégeket. Hellerauban tervezték és gyártották például a lipcsei új Gewandhaus hangverseny-központ, a drezdai újjáépített Semper Opera, a berlini Köztársasági Palota, az állam- és minisztertanács, a Francia Dóm, a conakry-i kongresszusi központ berendezését. Majd’ azt írtam, hogy komplett művelődési házak, főiskolák, egyetemek, szállodák és éttermek is kikerültek a Deutsche Werkstätten dolgozóinak keze alól. Itt ugyanis – a megrendelő kívánságára – nem csupán a bútorokat, faburkolatokat, díszítéseket tervezik meg, készítik el és építik be, hanem függönyt is varrnak, bútort kárpitoznak, szőnyeget fektetnek.
– Nálunk kezdettől fogva elv és gyakorlat – mondja Dieter Verstan gazdasági igazgatóhelyettes, miközben végigvezet a gyár egy részén –, hogy a legkényesebb ízlésű megrendelőt is a lehető legkomplettebb módon kiszolgáljuk. Most például éppen a drezdai Elba-parton japán közreműködéssel emelt Bellevue Hotel bútorain, berendezésein dolgozunk. Szakembereinket jóformán kivétel nélkül magunk képezzük, neveljük és taníttatjuk. Saját szakmunkás-iskolánkban évente 70–80 fiatal végez. Sokan érettségivel és szakmunkás-oklevéllel jönnek hozzánk. Ők azok, akiknek egy részét saját költségünkön tovább taníttatjuk a Drezdai Faipari Főiskolán és a Drezdai Műszaki Egyetem faipari tanszékén, illetve az ország iparművészeti főiskoláin.
Kitüntetésnek számít a helleraui DW-nél dolgozni; tucatjával találhatók olyan családok ebben a gyárban, amelyeknél még a dédnagyapa kezdett, és a negyedik nemzedék tagja is talán ugyanabban a műhelyben „simogatja” a fát. A különrészlegnek nevezett, egyedi megrendeléseket teljesítő üzemrészekben legalább tízéves gyakorlattal rendelkező, különösen jól képzett szakemberek dolgozhatnak. Így sikerült elérni, hogy a drezda–helleraui bútorkombinátnak ebben a gyárában „törzsgárdatag” a Q-jel, az NDK-beli kiváló áruk fórumán a különösen jó minőségű termékekért adományozható megkülönböztető jelzés.
Kreische igazgató (kinek egyik szeme sír. a másik meg nevet) az üzembővítés és -korszerűsítés nehézségeit sem hallgatja el. A műemlékké nyilvánított épületegyüttes bővítése ugyanis rendkívüli feladatok elé állítja a szakembereket. Csupán egyetlen, gondjaikat valamelyest enyhítő üzemcsarnokot (a 18-ast) sikerült építeniük az évek során. Ott azonban napjaink legkorszerűbb fafeldolgozó gépeit telepítették és a legmodernebb technológiákat honosították meg. A félkész- és késztermékeket föld alatti szállítószalag továbbítja. A kombinát más gyárainak, sőt, magánkézben levő kisüzemeknek is dolgoznak. Az egyedi belsőépítészeti bútorokon és berendezéseken kívül évente mintegy 100 millió márka értékű modern bútort is készit Hellerau öreg gyárának közössége Az MDW 80 jelű elemes lakószoba-berendezés például 1968 óta sláger nemcsak az NDK-beli, hanem a többi között a magyar bútorpiacon is. Drezdában legkevesebb 7–9 hónapot kell várni az előjegyzett MDW 80-ra. Rövidesen megjelenik e modell újabb, 90-es jelű változata. „Reméltük, hogy egy részét valódi nemes furnérral boríthatjuk már, ugyanis a fóliakorszak letűnőben van. A dobozban szállított, otthon összeszerelhető bútorok esetében is a jó minőség, a szép kivitel – hagyományaink ápolása – vezérel bennünket.”
Magyar vonatkozással kezdtem (Kossuth Lajos utca), fejezzük be hasonlóval: a Deutsche Werkstätten évente mintegy 800 ezer rubel értékű bútort szállít Magyarországra a Konsumex közvetítésével. Egykor nagyon jó kapcsolatot ápoltak a helleraui szakemberek a Budapesti Bútoripari Vállalattal, élénk tapasztalatcserét folytattak a magyar kollégáikkal. Szívesen folytatnák az enyütt munkálkodást – jelentették ki – a többi között a harmadik piacokon való közös föllépés formájában.
Drezda-Hellerau, 1984. november.»
(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)