Semmi kétség: a rendszerváltozás előtt az egykori „szocialista országokat” tekintve a Német Demokratikus Köztársaságban (Kelet-Németországban) volt a legmagasabb az életszínvonal. Nem véletlenül: az volt a KGST- (a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa) országainak a kirakata. Csakhogy a viszonylag magas életszínvonal nem minden, hiányzott az egyik alapvető jog, az utazás szabadsága. Pontosabban: ami nálunk, magyaroknál is hiánycikk volt évtizedekig, a Nyugatra utazás szabadsága. Az NDK-ból legnagyobbrészt csak időseket engedtek Nyugatra (értsd: Nyugat-Németországba, rokonlátogatásra!), fiatalabbakat csak nagyon ritkán és aki átléphette az elképesztő éberséggel és technikával védett kelet–nyugati határt, annak nagyon megbízhatónak kellett lennie, mert ha nem tért vissza, a keleten marad családtagjai látták a kárát…Alábbi írásom (Magyar Hírlap, 1988. augusztus 19.) nagyjából egy évvel azelőtt készült, hogy a magyar–osztrák határon lebontották a már jóval előbb elavult vasfüggönyt, és amikor mindenekelőtt a keletnémet állampolgárok szökdöstek át a határon nyugatra egyre nagyobb számban. –Amikor baráti körben megkérdeztek egy NDK-polgárt, hová utazik szabadságra, a válasza így hangzott: „Nyugatra, Nyugat-Magyarországra!” (A nyitó kép: történelmi felvétel a magyar-osztrák határon fölöslegessé vált vasfüggöny jelképes átvágása: Alois Mock osztrák és Horn Gyula magyar külügymiszter vezetésével; a képen Mocktól jobbra e sorok szerzője, Hans Sipötz, Burgenland tartomány első embere és Horn Gyula.)

«ELSŐ PILLANTÁSRA, csupán a külsőségekből ítélve leírható a felszínes élmény sommázata: az NDK-ban (értsd: Német Demokratikus Köztársaság, Kelet-Németország) a helyzet változatlan. Az élelmiszerboltokban évtizedek óta öt pfennig a Brötchen, a majdnem zsemle, 66 pfennig a zacskós tej literje, 85 pfennig öt kiló hálós krumpli és 1,55 márka egy kiló kristálycukor. (A szerk. megj.: emlékezetem szerint akkoriban öt forintot ért egy keletnémet márka.) A kirakatokban ma is ott áll az a mosógéptípus, amit már nyolc-tíz évvel ezelőtt is láttak-vettek az emberek. Miután tízezerszám épülnek országszerte az ugyanolyan panelházak (Halléban ébredvén hirtelenjében nem tudtam, hol vagyok: Odera-Frankfurtban, Berlinben, Karl-Marx-Stadtban …?), nem túl nehéz lakáshoz jutni. Az otthonok lakbére majdhogynem jelképes (vagy valóban az?), viszonylag tágasak, jól fölszereltek. Itt sikerült valóra váltani a gazdaság- és szociálpolitika egységét, azt a célt, amelyet idestova két évtizeddel ezelőtt határoztak el az országvezető párt, az NSZEP (értsd: Német Szocialista Egységpárt!) kongresszusán. Az NDK sok tekintetben vitathatatlan eredményeiről beszámoló elsőoldalas lapjelentések majd’ mindegyike hangoztatja is ezt az egységet.

Gyarapodott a múlt esztendőkben a Delikat- és az Exquisit-bolthálózat; ezeknek az üzleteknek a kirakatába kitett árukon nem tüntetik föl az árakat. A (nyugat)-európai butikok választékát, minőségét megközelítő termékek ára is nagyjából az „odaáti” (értsd: nyugat-németországi!) szintnek felel meg, persze itt még NDK-márkáért lehet vásárolni. Tanúsíthatom : megéri benézni egy-egy ilyen boltba, élmény; az elárusítók türelmesek, kedvesek, üdvözlik a betérőt. Több lett a „shop” is a szocialista német államban, az olyan üzlet, ahol viszont a másik (nyugatnémet) márkában számítják a legnagyobbrészt odaáti termékek árát. Ha az NDK-állampolgár nyugatnémet márkához jut (senki sem firtatja: hogyan és honnan), az Intershopnál elköltheti. Nyitástól zárásig, egész nap élénk a forgalom ezekben a márkás boltokban, melyeknek hallatlan előnye: a beáramló valuta nem tesz kitérőt, vargabetűt – mondjuk spekulánsok zsebébe –, hanem az államkasszában landol. A nem szocialista külföldre utazó öntudatos és fegyelmezett NDK-állampolgárok aligha kockáztatnák meg a valuta engedély nélküli kivitelét.

A BERLINI KÜLÜGYMINISZTÉRIUMBAN folytatott tájékoztató jellegű beszélgetéskor megtudhattam: tavaly 2,5 millió NDK-állampolgár járhatott az NSZK-ban, illetve Nyugat-Berlinben. Az idén csupán az első negyedévben másfélmillió utazásra került sor nem szocialista külföldre; negyedrészt sürgős családi ügyben. A magas rangú berlini külügyi tisztviselő arról is informált, hogy egyelőre megoldatlan egész családok nyugati turistaútja. (Az újságíró MAI megjegyzése azoknak, akik nem ismerték az évtizedekkel ezelőtti keleti világot: különösen a Német Demokratikus Köztársaságból volt nehéz nyugatra utazni; mindenekelőtt olyan, már nyugdíjas korú állampolgárok kaphattak a másik Németországba szóló útlevelet, akik családi-rokoni ügyben kértek; eközben Magyarországról már sok évvel azelőtt háromévente, majd évente aztán gyakrabban utazhattak honfitársaink Nyugatra. Az NDK-belieknek, a keletnémetek szemében akkoriban már Magyarország is Nyugatnak számított…)

Miután beszélgetőtársam hazája és a másik német állam kapcsolatainak szakértője, illetékesnek látszott a kérdés megválaszolására (elvégre az NSZK a Közös Piac kulcsországa!): hol tartanak az NDK–EGK (Európai Gazdasági Közösség) kapcsolatok fölvételében?

Határidő említése nélkül jelentette ki, hogy Berlin a tárgyalásokon a kölcsönös diplomáciai elismerésre törekszik, követséget szándékozik fölállítani az Európai Gazdasági Közösség székhelyén. „A többi tagállamhoz hasonlóan mi is nagyon érdekeltek vagyunk a KGST (=Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa)–EGK megállapodás gyakorlati kiteljesítésében”. Mindennek tudatában nem hatott váratlanul a hét eleji hír, amely szerint az NDK és a Közös Piac diplomáciai kapcsolatra lépett. Az viszont figyelemreméltó, hogy a szocialista Németország sajtójában sohasem kerítettek nagy feneket az EGK-ügyeknek, nemegyszer meglehetősen bíráló hangnemben is foglalkoztak azzal a szervezettel, amelynek évtizedek óta kvázitagja az NSZK-val folytatott (évi mintegy 16 milliárd márka értékű) kereskedelme révén. Miután a szövetségi köztársaság felfogása szerint az NDK „nem igazi külföld”, a lényegében az NDK-ra is érvényes német vámterület következtében különösebb megkötöttség nélkül áramlanak a közös piaci áruk a keleti oldalra, onnan pedig a piaci törvényeknek megfelelően, a legjobb minőségű termékek az NSZK-ba és rajta át még tovább. Talán ez is az oka annak, hogy a diplomáciai kapcsolatfelvétel megelőzte az NDK–Közös Piac kereskedelmi szerződést…

EGYETEMI TANÁR beszélgetőtársam is ragaszkodott ahhoz, hogy eszmecserénket tekintsem tájékozódó jellegűnek. „Ha nevem említésével kíván interjút, riportot, a cikket megjelenés előtt látni szeretném…” A sajtó iránti bizalmatlanságát magyar ésszel nehéz megérteni; kérésére névtelenül adom tovább a Humboldt Egyetem tudós professzorának néhány megállapítását: „Pártunk VIII. kongresszusa (1971) óta a fejlett szocializmus megteremtésének stratégiáját követjük az NDK-ban. Azóta is minden pártkongresszuson megerősítjük ezt a vonalat, ha kell, pontosítjuk az elképzeléseinket. Egyik napról a másikra bevezetendő reformra nálunk nincs szükség, mert lépésről lépésre vittük végbe a gazdaság korszerűsítését. Az ország egyik vezető tudósa, Otto Rheinhold legutóbb is leszögezte: az NDK-ban épített szocializmus eleve reformképes, az állandó megújulás útján haladunk. És egyáltalán: a reform a szocializmus általános törvényszerűségei közé tartozik … Mi már a 70-es évek elején hozzáláttunk a tudományos és műszaki haladás gyorsításához. Ebből a célból nagy teljesítményű gazdasági egységeket hoztunk létre. A kombinátok képesek a termelési, a kutatási és értékesítési feladatok ellátására. Végrehajtottuk az ipari és mezőgazdasági termelői árreformot…”

Néhány nappal azután jártam az NDK-ban, hogy lezajlott az országvezető párt, az NSZEP főként gazdasági ügyekkel foglalkozó kb-ülése. A plénumon elhangzott fölszólalások (alighanem a Drezda megyei első titkár Hans Modrowé – beszélik: a jövő embere – volt a legkonkrétabb) bírálatokat is tartalmaztak. Kimondatlanul is benne volt a kombinátok kritikája, persze azoké, amelyek pontatlan szállításaikkal akadályozzák mások ütemes termelését, ezzel rossz hangulatot okoznak a társvállalatok munkásközösségeiben. NDK-beli ismerőseim, barátaim már évekkel ezelőtt jelezték: a túlságosan merev, „forsriftos” tervezés, bizonyos beruházás-előkészítési hiányosságok, az új lakónegyedekbe költözők életét megkeserítő infrastrukturális gondok miatt sokan ráncolják a homlokukat.

A VISZONYLAG ALACSONY ÁRAK SEM vigasztalják az NDK-beli vásárlókat akkor, amikor hónapszám nem jutnak bizonyos keresett cikkekhez, termékekhez. Fehér hollónak számít az ország sajtójában az olyan újságcikk, mint amilyen az egységes ifjúsági szervezet napilapjában, a Junge Welt július 16-i számában jelent meg. Az ismét csak sikeresnek minősített 1988. I. félévi népgazdasági terv mérlegét kommentálva így ír: „…Más területeken már differenciáltabb a kép. Például a fogyasztási cikkeké. Az egyik oldal bizonyítja: terven felül, több mint egymilliárd márka értékű készterméket bocsátottunk a lakosság rendelkezésére. Ugyanakkor ellátási fehér foltok keletkeztek szállítási lemaradások miatt felsőruházati cikkekből, bútorból, kárpitosipari termékből, kozmetikumokból. Az ilyen folytonossági hiányosságok bizony kellemetlen hangulati és gazdasági következményekhez vezetnek … Az ifjúsági divatszaküzletekben kínált holmik nagy részét nyomdafestéket nem tűrő jelzőkkel illetik a fiatalok…”

Az NDK-ban a helyzet majdnem változatlan. A szép és egészséges otthonokban élő, a szociális gondoskodás hálójával védett, anyagi biztonságot élvező állampolgár mind gyakrabban mondja: emeljék föl inkább az árakat, de legyen nagyobb választék és a keresett cikkekből is zavartalan ellátás.»

(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)