Tudom, ez az 57 esztendővel ezelőtti portrébeszélgetés korántsem olyan, mint amilyenhez a mai huszon-negyvenévesek szoktak. Idegen számukra – a többi között – az őszinte meggyőződésből sarjadó lelkesedés, az önzetlenül elvégzett munka, az ifjúsági mozgalom tömegeket szervező dinamizmusa. És hihetetlennek tetszik az is, hogy a leglelkesebb, legjobban dolgozó fiatalok fizetése alig érte el a 2000 forintot. Igaz, akkoriban, a 1960-as években minden más volt, a pénz értéke is, ami akkor legalább 150-szer (vagy még többször) többet ért, mint manapság… (A Vitéz Pétert bemutató „Műve világít” című írásom 1968. június 21-én jelent meg a Győr-Sopron megyei napilapban.)

«Vitéz Péter Bágyogszováton született, Sopronban járt iskolába, Székesfehérváron katonáskodott, győrszentiváni lányt vett el feleségül, Ménfőcsanakon jutott elfogadható albérlethez és Győrben dolgozik. A Magyar Vagon- és Gépgyár egyik tehetséges, ifjú szakembere, technikusa. Arról nevezetes, hogy nemrég fényes művet alkotott. Mintegy társadalmi munkában – néhány fiatal kollégájával együtt – elkészítette a huszonnyolcezres csarnok világító berendezéseinek vasszerkezetét.

Az internetről tudható: a volt győri repülőtéren épült meg a 28 000 m2-es gyártócsarnok. A Magyar Vagon- és Gépgyár (Rába) feljesztésére az Iparcsatornától nyugatra, az egykori reptér területét jelölték ki . Innentől kezdve a RÁBA robbanásszerű fejlődésnek indult, folyamatosan épültek az egyre nagyobb és nagyobb gyártócsarnokok a területen. Először a reptér egykori hangárját alakították át, majd megépült a 28 000 m2-es csarnok (a cikk nyitó képén épülőfélben), aztán a 67 000 m2-es. Horváth Ede vezérigazgató „nagy álma”, a 100 000 m2-es csarnok építése még saját cége beruházásában indult meg ugyan, de a rendszerváltás után már nem fejezhette be. Viszont tulajdonképpen ennek a félbe hagyott csarnoknak és a RÁBA által használt infrastruktúrának köszönhető, hogy az Audi Győrbe jött, ugyanis a cég ennek befejezésével kezdte meg működését a városban…”)

Huszonöt esztendős, vékony, szőke, barna szemű fiatalember, lehetne lelkesen mesélő, akár dicsekvő is, hiszen amit eddig alkotott (munkanaplója a tanúja), az nem minden technikusnak sikerül. Péter ehelyett inkább munkatársairól, környezetéről szól:

– Nem mindegy, hogy milyen közösségbe kerül az „ifjú titán” – mondja mosolyogva az utolsó jelzőn. – A gyárba kerülvén (furcsa, ugye) kettős érzésem volt, egyszerre akartam megváltani a világot, és egyúttal azzal is tisztában voltam: édes-kevés az, amit gyakorlott társaimhoz képest tudok.

– Képletek, számítási módszerek, könyvcímek, elképzelések kavarogtak agyamban – folytatja. – Aztán szerencsére idejében rájöttem, hogy fogaskerék vagyok csupán ebben a hatalmas gépezetben, a gyár örökké dohogó, olajos, forró szervezetében.

A hajnalban kelők áradatával indul munkába, de délután fél háromkor ritkán olvad ismét a hömpölygő tömegbe. Munkaideje nem kötetlen, de az alkotást félbeszakítani tilos. Előre senki sem tudja, mikorra lesz karcolhatatlan kristályötlet az elképzelések masszájából.

– Ellenzék is van minálunk – mondja Vitéz Péter. – Szakmai „ellenzék”, élén a főnökkel. Elveszett ember az, aki nem képes megvédeni, helytálló érvekkel indokolni cselekedeteit, terveit. Osztályunk a gyárfejlesztési nevet viseli. Munkánk a holnap, a mindig legkorszerűbb, legcélszerűbb berendezéseinek a papírra vetése. Betokosodni itt nem szabad! Nem is lehet!

– Huszonhat év nálunk az átlagos életkor. Még a főnök is fiatal, és ez így van jól, mert megérti, ha lelkesedünk, tudja, miért vitatkozunk és hadonászunk, ha védjük az alkotásunkat. És fürge észjárással képes leszerelni bennünket, ha szükséges…

Vagonalváz-tisztításhoz szemcsefuvatót tervezett, miután leszerelt Vitéz Péter. Eddigi legnagyobb munkájának tartja; értékben sem megvetendő, egymillió-kétszázezer forintos beruházás volt. Aztán emelőszerkezet, ipari mosógép, szállítósorok követték a rajztáblán a fúvatót. A mindennapi termelést segítő berendezések, a munkás hétköznapi teendőit könnyítő gépek. Vitéz Péter munkanaplójába negyvennél többet jegyzett már feladataiból. Csendesen hozzáteszi, hogy ezek a „nagyobbak”.

Kanyarodjunk vissza egy pillanatra a világítóműhöz, a huszonnyolcezres csarnok nappali világosságot árasztó fénycső-utcáihoz! A Fiatal Műszakiak és Közgazdászok Tanácsához fordult segítségért a Vagongyár vezetősége ebben az ügyben. Előfordulnak olyan sürgős teendők, amelyekhez nem sikerült szakembert találni. Kéréssel és javaslattal fordulnak ilyenkor a gyár fiataljaihoz, elsősorban a KISZ-esekhez.

Eddig még nem csalódtak bennük. Vitéz Péterben és társaiban. Bizonyítja ezt a többi között a huszonnyolcezer négyzetméteres gyártócsarnok számos berendezése. Sok délutánba, estébe került ezeknek a terveknek, szakdolgozatoknak az elkészítése, amik tulajdonképpen nem számítanak bele a fizetésbe. Hivatásérzetből, politikai állásfoglalásból teszik mindezt az „ifjú titánok”, akik közül az idén országos győztest is a Magyar Vagon- és Gépgyárból jutalmazott az FMKT-(azaz: Fiatal Műszakiak és Közgazdászok Tanácsa) mozgalom zsűrije.

– Hogyan élünk, kérdezi – mondja Péter –, egyelőre boldogan (és remélem, tartósan boldogan), másfél hónapos házasok vagyunk. Feleségem a Kötöttkesztyűgyárban dolgozik, az ő fizetéséből megélünk, az enyémből (most emelték száz forinttal, kerek kétezer!) fizetjük az albérletet, a többit takarékba tesszük.

– Szeretnénk Győrben lakni, de ha nem sikerül itt szövetkezeti lakáshoz jutni, akkor Ménfőcsanakon maradunk, ott is épülnek társasházak. Persze, nem holnap nevezünk be, mert annyink még nincs. Tanulni is szeretnék, de albérletben egyelőre nincs rá módom, kisgyerekek vannak a háznál. Valójában a mi mozgalmunk, az ifjú mérnök, technikus cím megszerzése is tanulás, önképzés, kiegészítve a mindennapok gyakorlataival, példáival.»

(„Az újságíró archívumából” rovatunkban megjelenő írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)