Hétvégére szórakoztató olvasmány Tuscher Tündétől, aki újságíró, író, rádiós és tréner, hosszú évek óta Angliában él és eljuttatott szerkesztőségünknek egy részletet készülő könyvéből, amely felidézi az 1980-as éveket, ezúttal egy lengyelországi utazást.

Céges vacsora volt – sok évvel ezelőtt -, azoknak a céges buliknak az egyike, amikor a kollégák szokás szerint valamivel többet isznak, mint kellene, és ennek köszönhetően sokkal többet mondanak el magukról, mint tanácsos. Persze ki törődik akkor ezzel… Holnap már mindenki szánja-bánja, de akkor már késő lesz. A kis privát titkok addigra már közszájon forognak.

Az idő éjfélen túl járt, a hangulat az elfogyasztott italok hatására elég emelkedett volt ahhoz, hogy valaki bedobja a szokásos ötletet. Emberek, meséljünk történeteket! Márpedig ezt a felhívást a mi szakmánkban nem lehet megúszni. Heten üljük körül az asztalt, heten, mint a gonoszok. Mindenkinek sebesen kezd járni az agya, mert mámor ide vagy oda, itt hamarosan ki kell állni a többiek elé egy történettel, és senki sem akar leégni. Persze egy tréner még fél tucat gyomorerősítő után sem bújik ki a bőréből. Kollégám, Imre szép szabályosan ki is tűzi a feladatot.

Egy történetet fogunk megosztani egymással, amelynek a címe: Emlékezetes kalandom. Keressetek olyan saját történetet, amely veletek esett meg! Legyen tanulságos és érdekes. Ne feledkezzetek meg a figyelemfelkeltő kezdésről meg a hatásos zárásról sem. Végezetül, az időhatár maximum öt perc. A legjobb történetet egy üveg pezsgővel jutalmazzuk.

A kocka elvetve, feladat kitűzve. Ilyenkor már csak a szokásos kérdés van hátra, ami nem is késik sokáig: ki szeretné elkezdeni? Én nem, az biztos. Általában nem bírok magammal, és nyomulok, hogy kezdőember lehessek. Most bezzeg lapítok, mint nyuszi a fűben. Amíg nem tudom, miről fogok beszélni, addig nem jelentkezem. Melyik történetemet vegyem elő, hogy ütős legyen, ugyanakkor ne blamáljam magam túlságosan? Kattognak a kerekek a fejemben, mint a motolla, és a központi számítógép pillanatok alatt kidobja a megfelelő címet: Zbysekkel a varsói pályaudvaron. Innentől fejem se fáj. Nyugodtan figyelem az eseményeket.

Tehát, ki fogja elkezdeni? – érdeklődik Imi. – Nos, ha senki sem jelentkezik, akkor kezdjük, mondjuk, balról. Zsolti, tiéd a szó. Tessék!

Zsoltinak hamarjában egy horvát tengerparti történet jut az eszébe. Röviden, három percben meg is osztja velünk, de nem tesz különösebb hatást vele senkire. A történetmesélő nagyágyúk persze még ez után következnek. De már nem figyelek rájuk.

Fejben szerkesztek. Lássuk szép sorjában! A cím megvan, de mi legyen a hatásos, figyelemfelkeltő kezdés? Jó, indítsunk egy kérdéssel. Mi a közös bennem és Radnóti Miklósban, a költőben? Az, hogy mindkettőnket azonos ok miatt kísérték be egykor a rendőrségre. Közszeméremsértését, pontosabban csókolózásért nyilvános helyen. Hogy Radnóti kivel és hol csókolózott, arról fogalmam sincs, de valamikor a II. világháború kitörése előtt történhetett.

Engem egy lengyel rendőr gyűjtött be a varsói főpályaudvar mellől, egy Zbysek nevű lengyel fiúval együtt, a hetvenes évek végén. Tettestársamat előző nap ismertem meg a vonaton. Ezzel megvolna a figyelemkeltő kezdés. Ami úgy fogja meg a hallgatóság figyelmét, mint a horog a halacskát.
Jó, a halacska ott ficánkol a horgon, most következik a történet elmesélése, amit alsó tagozatban fogalmazás órán tárgyalásnak neveztünk. Szép fokozatosan, lassan indítunk, majd eljutunk a csattanóhoz. Lássuk tehát, mi történt!

Vonattal utaztunk a fiúmmal – akivel már évek óta együtt jártunk – Budapestről Lengyelországba, Gdanskba, a Balti tengerhez. Belegondolok, és kiráz a hideg. Ilyesmire is csak fiatalon vállalkozik az ember. Ma már eszembe se jutna ilyen hosszú vonatozás. Először Prágába mentünk. Ott nézelődtünk pár napot, aztán felkapaszkodtunk egy vonatra Varsó felé. Varsóban újra átszálltunk, és reménytelenül hosszú utazás után megérkeztünk az Balti-tengerhez. Jó, ugorjunk, nem ez a lényeg…

Szóval, utazunk a fiúmmal Varsó felé, kényelmesen elterpeszkedünk a nyolcszemélyes kupéban. Próbálunk aludni. Egyszer csak megérkezünk Czestochowába. Ott ostrom alá kerül a vonat. Tömegek akarnak felszállni. Sajnos sikerül nekik. A mi kupénkba is rögtön betelepszik hat lengyel fiatal, fiúk, lányok vegyesen. A fiúm nem túl boldog tőlük. Behúzódik az ablakhoz szunyókálni.

Eleinte én sem vagyok lelkes, de aztán gimnáziumi orosz- és angoltudásomat elővéve szóba elegyedem a lengyelekkel. Megkérdezem, hol voltak, mit csináltak. Kiderül, hogy katolikus zarándokok; a czestochowai búcsúra jöttek, meglátogatták a pálos kolostor csodatévő fekete Szűz Máriáját. Most meg mennek haza: ki ide, ki oda. A velem szemben ülő fiú viszi a szót. Szőke, kék szemű, napbarnított, mosolygós fiú. Lassan mindenki elpilled, és dialógussá alakul a beszélgetés. Bemutatkozunk. Megtudom, hogy Zbysek a neve, és ez a Zbigniew rövid változata. – Tudod, úgy hívnak, mint a híres színészt Cybulskit -magyarázza. Ja, Hamu és gyémánt, ugrik be hirtelen a régi Vajda film.

Iszonyú meleg van. Megkérdezi, átcserélheti-e itt a pólóját. – Persze – mondom közömbösen. Lekapja magáról átizzadt felsőjét, és ott ül előttem félmeztelenül. Ezen a ponton vesztem el. Láthatja rajtam, hogy bennem szakad a lélegzet. Rettentően élvezi a helyzetet. Kínos lassúsággal húzza fel a tiszta pólóját. Ott ül előttem teljes szépségében, barnaságában, és nem nyúlhatok hozzá. Csak a szememmel falom fel. Nézek rá, mint pék kutyája a meleg kiflire. Ő meg elneveti magát. Tiszta sor, hogy tetszik nekem.
Valahogy megérkezünk Varsóba, úgy éjfél körül. Mondja, hogy csak hajnalban indul a vonatja haza Wroclawba. Elköszönünk; mindenki megy a maga útján tovább. Mi a fiúmmal Gdansk felé vennénk az irányt, de a vonatunk nekünk is csak órák múlva, hajnalban indul.

A fiúm beviszi a csomagjainkat a váróterembe, és azt mondja, ő most aludni fog, ameddig lehet, majd keltsem fel. Jó mondom, én kicsit körülnézek. Nem vagyok álmos. Csak nézelődöm jobbra-balra. Persze Zbyseket keresi a tekintetem. Aztán elindulok, egyre gyorsabban lépegetek, végül már szaladok, rohanok. Végül a varsói főpályaudvar nagy előcsarnokában belefutok egyesesen Zbysek karjaiba.

Filmezni kellett volna a jelenetet, de Andrzej Vajda és stábja nem volt éppen ott. Pedig milyen jól mutatott volna lelassítva, ahogy mi ketten, mint két őrült, vakon, megszállottan keressük egymást! A drámai csúcspont az lett volna, amikor összefutunk, szinte összecsattanunk az állomás közepén. Aztán közelkép jöhetett volna a csókról, szép hosszan kitartva. A nézők biztos elérzékenyültek volna rajta. Hát, nálunk a csók elmaradt. Mi csak néztünk elámulva egymásra. El se hittük, hogy megint együtt vagyunk.

Te, te mit keresel itt? – kérdeztem, dadogva a meglepetéstől.

Téged – hangzott a válasz. – És te? – fordított rögtön a társalgás irányán.

Én meg téged – vágom rá habozás nélkül.

Kézen fogtuk egymást, és csak egy célunk volt: végre megfogni, megérinteni a másikat. Kimentünk az állomás melletti parkba. Ott egymásnak estünk, és elkezdtünk ölelkezni, csókolózni. Mint az őrültek, úgy tapadtunk egymásra, mintha élet-halál kérdés lett volna belépni egymás energiakörébe, és összekapcsolódni. Egyesülni, összeolvadni vágytunk. De nem volt más, csak csók és ölelés. Hangsúlyozom: csak ennyi, és semmi más.

Nem tudom, hogy öt vagy tíz percig tarthatott, de egyszer csak valaki megkocogtatta a vállunkat. Egy rendőr volt. Rögtön megkérdezte, hogy mit csinálunk mi itt. Eleinte nem vettük komolyan, mondtuk, hogy láthatja, csókolózunk. A következő mondata az volt, hogy igazoljuk magunkat. Zbyseknél ott voltak a papírjai, de az én útlevelem a fiúm táskájában volt, aki ekkor már édesen aludt a váróteremben.
Bekísért minket az állomás rendőrőrsére, és szabályos vallatásnak vetett bennünket alá. Záporoztak ránk a kérdések. – Milyen kapcsolat van közöttünk? Hol találkoztunk? Mióta ismerjük egymást? – Mintha ki tudja, milyen bűnt követtünk volna el. Akkor sem lehetett volna szigorúbb, ha szeretkezésen kap bennünket a bokrok alatt, de nem erről volt szó. Ez ma már nem történhetne meg, de akkor és ott megtörtént.

A mi szép, szerelmes egymásra találásunk úgy ért véget, hogy a szabálysértésről jegyzőkönyvet vett fel a rendőr. A nyilvános helyen való csókolózás akkoriban közszeméremsértésnek számított Lengyelországban. Hogy ez éjjel történt, és szemtanú a hivatalos közegen kívül nem volt, az egyáltalán nem számított. Aláíratta velünk a jegyzőkönyvet. Aztán Zbyseknek azt mondta, hogy tűnjön el. Ő el is iszkolt azonnal. Nem haragudtam érte. Én a nyaralás után hazautazom, de ő itt marad. Neki kényelmetlenebb az egész ügy, gondoltam.

Hogy én se legyek túl vidám, engem meg elvezetett a biztos úr a váróterembe, és szabályosan átadott az ott szundikáló fiúmnak. Szerencsére ő nem beszélt semmiféle idegen nyelven. De nem volt hülye. Magyarázhattam, hogy miért is kísért engem rendőr az éjszaka közepén vissza hozzá! Ja, és hogy miért igazoltatott…

Ennyi a történet. Illetve még hozzá tartozik, hogy azon a régi céges bulin, ahogy a trénerek nagykönyvében meg van írva, szépen kikanyarítottam a sztori végét, vagy ahogy mi mondjuk, magasan zártam. Így a kollégák szavazatai alapján első lettem a történetmesélési versenyen. Megnyertem az üveg pezsgőt, amit a társaság perceken belül meg is ivott az egészségemre. Néha elképzelem, talán még ma is van Lengyelországban, valahol egy rendőrségi irattárban egy dokumentum, amely azt tanúsítja, hogy lengyel-magyar könnyen barátkozik, és gátlástalanul csókolózik pár órás ismeretség után. Különösen, ha fiatal és hajtja a vére. Istenem, hol vagy, hol lehetsz, Zbysek?