Mostanában sokat gondolkodom azon, hogy tulajdonképpen három rendszerváltást éltem, élek meg. Az elsőt 1988-ban Lengyelországban, ahol tudósítóként dolgoztam. A másodikat 1989–90-ben Magyarországon, amikor a Magyar Rádió Krónika főnöke voltam. Akkoriban a Magyar Rádió talán a legmegbízhatóbb magyar közintézménynek számított. És most itt van a harmadik korszakváltás, amelynek még nem tudjuk a nevét, a végét, és csak reméljük az irányát.

1988 decemberében írtam le, hogy csendes forradalom van Kelet-Európában. Ez a kifejezés utóbb szép karriert futott be. Az 1989-es évet a csodák évének nevezték, „annus mirabilis” – és számunkra az is volt. A rendszerváltásról ugyanis hajlamosak vagyunk úgy beszélni, mint valami történelmileg elkerülhetetlen folyamatról. Pedig belülről nézve egyáltalán nem annak látszott.

Lengyel barátaim közül többen nem hitték, hogy a kommunista rendszer ilyen gyorsan és ilyen békésen omlik össze. Egyszer volt módom erről beszélgetni Bronisław Geremek professzorral, a későbbi lengyel külügyminiszterrel is. Azt mondta: ő sem hitte, hogy így történik majd, ilyen gyorsan és vér nélkül. Állítása szerint egyedül Wałęsa mondogatta neki, hogy ez bekövetkezik.

Néhány évvel ezelőtt egy lengyel barátom tett egy megjegyzést Magyarországról, amely sokáig megmaradt a fejemben. Azt mondta: „Nálatok azért történhetett meg mindaz, ami később történt, mert nem dolgoztatok meg igazán a szabadságért.” Van ebben valami fájdalmas igazság.

Lengyelországban a szabadságnak ára volt: sztrájkok, internálások, rendőri erőszak, földalatti sajtó, személyes kockázat. Magyarországon 1989 inkább úgy érkezett meg, mint valami váratlan történelmi ajándék. Egy összeomló birodalom nyitotta ki az ajtót előttünk. Nem véres harcokkal szereztük vissza a szabadságot, hanem szinte „mennyei ajándékként” hullott az ölünkbe.

Talán azért is volt az a különös kettősség, amelyet ma már kevesen értenek. 1989 júniusában hatalmas tömeg vett részt Nagy Imre újratemetésén. Egy hónappal később legalább ugyanennyien voltak ott Kádár János temetésén. Az egyik tömeg a szabadság reményét gyászolta és ünnepelte egyszerre. A másik a kiszámíthatóságot, a biztonságot, a megszokott világ végét siratta. Ugyanaz az ország volt, estenként ugyanazok az emberek — csak két különböző félelemmel. És azt hiszem, ez ma sincs másként.

A mostani választás után választási forradalomról beszélnek, és a választás eredménye sok ember számára elemi erejű örömöt hozott. Most ünnep lesz a Kossuth téren, és én is megyek, hogy együtt ünnepeljünk. De több mint kétmillió ember szavazott a régi rendre. Nem tudjuk pontosan, ebből mennyi volt a félrevezetett ember, és mennyi a tudatos választó. De a szám tény marad.

A modern magyar történelem egyik legnagyobb kérdése talán mindig ugyanaz: a szabadság vagy a biztonság ígérete erősebb-e, a ragaszkodás a biztoshoz, vagy a félelem a változástól? És lehet, hogy a valódi rendszerváltás nem a politikában történik, hanem az emberek lelkében? Mert ott dől el, hogy mitől félnek jobban: a szabadságtól, vagy annak hiányától...

P.S. Az is eszembe jutott, hogy az ígéret földjére 40 évig tartott eljutni, és oda nem léphetett be mindenki…