Történeteket mesélek. Ez a legfejlettebb készségem. A beszéd, a kommunikáció mindig fontos volt számomra. De ahogy idősebb lettem, rájöttem valamire: vannak dolgok, amelyeket a szavak önmagukban már nem tudnak helyettesíteni.
Ilyen az érintés.
Nemcsak az emberi érintés. Hanem mindenféle kapcsolat a világgal, amely a bőrön keresztül történik. A tapintás ugyanis számomra valahogy mindig több volt egyszerű fizikai érzékelésnél. Inkább bizonyíték. Annak bizonyítéka, hogy valami valóban létezik, megtörtént, és kapcsolatba kerültem vele.
Régen, amikor a Szépművészeti Múzeumban dolgoztam idegenvezetőként, sokszor felkerestem a barátnőmet, Liptay Évát, aki akkoriban az egyiptomi gyűjtemény kurátora volt. Egy alkalommal boldogan mutatta meg nekem a múzeum új szerzeményét: egy hatalmas egyiptomi kőtáblát, tele gyönyörű hieroglifákkal. Ott álltunk a raktárban ketten a több ezer éves kő előtt, én pedig szinte félve megkérdeztem:
– Éva, megérinthetem?
Nevetett.
– Persze. Nem szappanból van.
És én végigsimítottam a kövön. Éreztem az időt a bemélyedésekben, a jelek vonalában, az évezredek nyomát a hideg felületen. Valahogy kapcsolatba kerültem egy eltűnt civilizációval. Nem elméletben. Nem csak könyveken keresztül. Hanem valóban, fizikailag.
Ugyanez történt velem később Egyiptomban is a gízai piramisoknál. Nem mentem be a belsejükbe. Enyhe, de makacs klausztrofóbiám van. Féltem bemenni. Álltam a piramis előtt, és arra gondoltam: most vagy soha. Éreztem, valamilyen módon kapcsolatot kell teremtenem vele. Először csak megsimítottam a köveket, de az kevésnek bizonyult. Aztán nekidőltem a falnak, ráfektettem a hátamat, két kézzel megérintettem a köveket, és akkor hirtelen megérkezett a „piramisélmény”. Nevetségesen hangzik, de így volt. Mintha a testemmel értettem volna meg valamit abból a hihetetlen emberi teljesítményből.
Azóta tudom, hogy az emlékeim jelentős része nem képekhez kötődik, hanem tapintásokhoz.
Pontosan tudom például, milyen érzés megérinteni egy csincsilla szőrét. Volt egy barátnőm, Judit, aki csincsillákat tartott, én pedig rendszeresen megsimogattam, kézbe vettem, dédelgettem őket. Évekkel később Londonban, a Harrods áruházban sétáltunk a párommal Grahammel, amikor megérintettem egy bundát, és azonnal felkiáltottam:
– Ez csincsilla!
Levettük a fogasról, megnéztük a címkét. Valóban az volt.
Ha egyszer valamit megérintek, annak az emléke bennem marad.
Tudom, milyen tapintása van a mohaerdőnek Skóciában. Találtunk ott egy apró, szinte mesebeli erdőt, amelyet különböző mohák borítottak. Végigfuttattam rajtuk a kezemet, és akkor értettem meg, hogy moha és moha között milyen óriási különbségek vannak. Más a színük, más a formájuk. Az egyik száraz és törékeny, a másik puha és nedves, mint egy élő szőnyeg.
Tudom azt is, milyen egy durva szövésű ing fogása. De azt is tudom, milyen érzés végigsimítani egy drága selyemruhán. Vagy annak a karján és vállán, akit szeretek. És sajnos azt is tudom, milyen megérinteni annak a kezét, aki néhány perccel korábban vette az utolsó lélegzetét.
Talán ezért fontos számomra annyira az érintés. Mert valahogy valóságosabbá teszi a dolgokat.
A mi négyszáz éves házunkban, az Abbot’s Hospitalban, ahol élek, például különös vonzódással simítom végig az ajtók vasvereteit. Szeretem érezni a hideg fémet, a puszta kézzel kovácsolt formákat. És van ott egy még különösebb tárgy. A ház alapköve.
A harmincas években kiásták az eredeti alapkövet, és később beépítették a kápolna falába, az oltár mögé. Amikor ezt megtudtam, természetesen odamentem és megérintettem. Nem is egyszer. Mert tudom, hogy azt a követ George Abbot, Canterbury érseke, az alapítónk a saját kezével helyezte el 1619-ben.
Mi pedig több mint négyszáz évvel később itt élünk ebben a házban.
Szóval igen. Kicsit talán kezet fogtam George Abbottal.
Lehet, hogy furcsán hangzik, de számomra az érintés mindig kapcsolatot jelentett. Nemcsak emberekkel. Hanem helyekkel, idővel, meg a történelemmel is.
Amerikából például a homok érintését hoztam magammal. Reggelenként a Boston melletti Revere városában, kimentem a tengerpartra, és hagytam, hogy a homok átperegjen az ujjaim között egyik kezemből a másikba.
Izraelből viszont nem tapintást, hanem egy illatot őriztem meg. A virágzó narancsfák illatát. Amikor megérkeztünk az országba több hónapos önkéntes munkára, a narancsligetek éppen virágoztak, és az a nehéz, édes, szinte bódító illat mindent betöltött. A mai napig érzem néha.
Jeruzsálemben pedig megérintettem egy követ, amelyről azt mondják, azon feküdt Krisztus teste. Síma volt, szinte síkos a hívők érintésétől.
Lehet, hogy az egész gyerekesnek tűnik. Talán az is. Nem tudom.
Azt viszont tudom, hogy az érzékeimen keresztül próbálom birtokba venni ezt a világot. Nem hódítóként. Nem tulajdonosként. Hanem lakóként.
Mert ez a világ a mi otthonunk.
És ha nem csak átutazók akarunk lenni benne, hanem valóban élni szeretnénk itt, akkor talán meg kell érintenünk időnként a dolgokat. Egy követ. Egy falat. Egy másik ember kezét és ha lehet a lelkét is. Egy darab mohát az erdőben.
Hogy érezzük: itt vagyunk. Ez a világ a mi hazánk.
És elhinni hogy ez az egész valóban megtörténik velünk.
Talán azért olyan fontos számomra az érintés.
Mert az élet végül nem elméletekből áll össze, hanem a valóban megélt pillanatokból. Abból, hogy mit láttunk, kit szerettünk, milyen köveket simítottunk végig, milyen illatokat őriztünk meg magunkban, és kiknek a kezét fogtuk meg útközben.
Az ember nyomot akar hagyni a világban. De talán ugyanennyire fontos az is, hogy a világ is nyomot hagyjon bennünk. Hogy egy nap, amikor visszanézünk az életünkre, elmondhassuk: nem csak áthaladtunk rajta. Hanem tényleg itt voltunk. Érintettük ezt a világot, és hagytuk, hogy ő is megérintsen minket.

