A foci a diktátorok kedvenc sportja, Mussolinitől Putyinig ki is használták a futball adta lehetőségeket, de a „csak” autokrata vezetők sem tétlenkedtek, erről nekünk, magyaroknak közvetlen tapasztalataink vannak. De mindez a háttérbe szorul, mert ma kezdődik a 2026-os labdarúgó-világbajnokság, amelynek az Egyesült Államok, Kanada és Mexikó ad otthont. A FIFA történetének eddigi legnagyobb tornáján immár 48 válogatott vesz részt, várhatóan több mint 6,5 millió néző látogat ki a mérkőzésekre, a televíziós és online közvetítések összesített közönsége pedig meghaladhatja az 5 milliárd embert.

Vagyis nincs még egy olyan esemény a bolygón, amely ennyi embert érdekel egyszerre, talán csak egy globális áramszünet váltana ki hasonló érdeklődést… Nem csoda, hogy a politikusok régóta úgy tekintenek a világbajnokságra, mint a világ legdrágább kampányplakátjára.

A történelem különösen kedves volt azokhoz a vezetőkhöz, akik nem elégedtek meg a választási győzelmekkel, hanem egyenesen a történelemkönyvekben kívántak szerepelni. A futball-világbajnokság pedig kiváló eszköznek bizonyult ehhez.

Mussolini: a modern sportpropaganda atyja

Az első nagy futballpolitikus kétségtelenül Benito Mussolini volt. Amikor Olaszország 1934-ben megrendezte a világbajnokságot, a fasiszta diktátor már több mint tíz éve uralkodott. Felismerte, hogy a futball sokkal hatékonyabban mozgatja meg a tömegeket, mint a politikai röpiratok.

Monumentális stadionok épültek, propagandaplakátok lepték el az országot, a rádióközvetítések pedig minden korábbinál szélesebb közönséget értek el. Mussolini minden olasz mérkőzésen megjelent, és ügyelt arra, hogy a győzelmekből politikai tőkét kovácsoljon.

Amikor az olasz válogatott világbajnok lett, nemcsak a FIFA trófeáját kapta meg, hanem a Duce saját, annál hatszor nagyobb serlegét is. A FIFA akkori elnöke, Jules Rimet később keserű humorral jegyezte meg:

„Ezen a világbajnokságon valójában Mussolini volt a FIFA elnöke.” Nehéz eldönteni, hogy ez vicc volt-e vagy helyzetjelentés.

Hatvan évvel később szintén egy olasz politikus-milliárdos volt az, aki részben a foci segítségével jutott hatalomra, és használta politikai célokra a labdarúgást, de Berlisconi nem diktátor volt, „csak” autokrata próbált lenni, több-kevesebb sikerrel.

Argentína: miközben a stadion ünnepelt, a börtönök megteltek

Az 1978-as argentin világbajnokság idején katonai junta irányította az országot. A rezsim több milliárd dollárt költött a torna megrendezésére, miközben az infláció elszabadult, az államadósság nőtt, és emberek ezrei tűntek el politikai okokból. Emberi jogi szervezetek becslése szerint a diktatúra éveiben mintegy 30 ezer ember vált az állami terror áldozatává. A stadionokban azonban minden rendben volt.

A televíziók a világbajnoki sikert közvetítették, miközben néhány kilométerrel arrébb titkos börtönök működtek. A futball ismét ellátta történelmi feladatát: segített elterelni a figyelmet a valóságról.

Putyin és Katar: a XXI. századi változat

Oroszország 2018-ban mintegy 14 milliárd dollárt költött a világbajnokságra. A Kreml célja világos volt: megmutatni egy nyitott, modern, vendégszerető ország képét, miközben a Krím annektálása, az ellenzék üldözése és a sajtószabadság korlátozása miatt folyamatos nemzetközi kritikák érték az országot.

Négy évvel később Katar következett.A hivatalos becslések szerint a világbajnokság infrastruktúrájára több mint 200 milliárd dollárt költöttek – ez minden idők legdrágább sporteseményévé tette a tornát.

Az emberi jogi viták, a vendégmunkások helyzete és a politikai szabadságjogok kérdése azonban végig árnyékként követte az eseményt.A stadionok ragyogtak. A halottak pontos száma ismeretlen.

Trump külön kategória

Most Donald Trump következik. A különbség azonban érdekes. A korábbi autokraták legalább megpróbálták elhitetni a világgal, hogy országuk barátságosabb, nyitottabb és demokratikusabb, mint amilyen valójában.

Trump esetében más a stratégia.Nem különösebben akar kedvesnek látszani.Nem akarja elrejteni a konfliktusokat. Nem akarja azt mondani, hogy minden rendben van. Sokkal inkább azt üzeni: „Ilyenek vagyunk. Ha nem tetszik, nézzétek a másik csatornát.”

Ez kommunikációs szempontból legalább őszinte.A világ pedig eldöntheti, hogy ezt erénynek vagy figyelmeztetésnek tekinti.

A számok nyelvén

A FIFA becslése szerint a 2026-os világbajnokság:

  • több mint 6,5 millió helyszíni nézőt vonzhat;
  • több mint 5 milliárd embert érhet el médiacsatornákon keresztül;
  • több tízmilliárd dolláros gazdasági forgalmat generálhat;
  • 104 mérkőzésből áll majd, ami rekord a vb-k történetében.

Ekkora figyelmet még a világ legerősebb politikusai sem hagynak kihasználatlanul. A futball tehát továbbra sem pusztán sport, hanem globális színpad. És ahol ilyen színpad van, ott előbb-utóbb megjelenik egy politikus, aki főszerepet szeretne játszani.

A végső sípszó előtt

A világbajnokságok története azt mutatja, hogy a diktátorok és a futball különösen jól megértik egymást.

Mindkettő szereti a tömegeket, szereti a zászlókat. Mindkettő szereti a látványt. És mindkettő akkor működik a legjobban, ha az emberek érzelmileg teljesen bevonódnak.

A különbség csupán annyi, hogy a futballmeccs végén általában lefújják a találkozót. A politikában ez nem mindig történik meg időben.

Ha Mussolini élne, valószínűleg már azt magyarázná egy televíziós stúdióban, hogy a les szabályát eredetileg az ókori rómaiak találták fel, mint ahogy anno felvilágosította kortársait, hogy a foci nem Angliában, hanem a reneszánsz Itáliában alakult ki. Trump pedig minden bizonnyal előállna egy diagrammal, amely bizonyítja, hogy a futball valójában Ohio államban született, és valószínűleg mindkettőnek lennének követői.

A cikk a European Correspondent írásának felhasználásval készült.