Évek óta megjelenő Facebook-filippikáiban Gábor György gyilkos iróniával, tűpontosan, kíméletlenül és szellemesen pellengérezi ki a hatalmon lévők bűneit, gyarlóságait, böszmeségét, hazugságait. (A szerző felvétgeleivel)

Magától értetődő természetességgel találja meg az alkalmas műfajt és nyelvezetet egy-egy aktuális esemény, karakter hátterének feltérképezésére és leleplezésére. Dr. Gábor György filozófus interjút adott a Zárójelnek. Nem ajánlhatunk könnyű olvasmányt, de értékeset biztosan – kezdúdik Erdei L. Tamás interjúja.

Minerva baglya alkonyatkor kezdi meg röptét

– Látsz-e lehetőséget – régi barátságunk okán maradjunk a tegeződésnél – olyan fogalmi nyelv használatára, amelyből viszonylag tiszta pillanatkép készíthető a „magyar demokrácia” jelenlegi állapotáról, társadalmi, politikai viszonyainkról, kórképünkről? Akár orvosi, vagy képzőművészeti nyelvet.

– Az orvosi alkalmas lenne, de már az anamnézis felvételekor bajba kerülnénk, hiszen a kérdés-válasz folyamán a nagybeteg (vagy törvényes képviselője) részéről, félő, csupa használhatatlan feleletet kapnánk. S miközben az ország extracorporális keringésen (azaz kívülről) van életben tartva, az emberek nagy részének szemén ott az erős látótér-szűkülettel és látótér-kieséssel járó zöldhályog. A kórbonctan nélkülözhetetlen tudomány, de akárhogy is, csak a halál beálltát követően veszi kezdetét. Igaz, a hazai politikai sebészek sokszor azt sem tudják, még műtenek-e, avagy már rég boncolnak. Pedig nem mindegy. És igen, a képzőművészeti nyelv is gazdagon kínál szakkifejezéseket a hazai állapotok lefestésére. Hisz’ miközben ugyanaz a húsz-harminc ember és cimboráik töltik meg folyamatosan a tájkép előterét, aközben az egész ország egy mellékes, szinte érdektelen háttérré (stafázzsá) alakult át. Közben pedig virágzik a tromp-l’oeil, a szemet becsapó, a látás érzékszervét félrevezető, megannyi illúziót teremtő, a valóságot megtagadó festészeti eljárás, valamint a sokféle vanitas-ábrázolás, az idealizáló és mindent megszépítő megjelenítés. A sajtót pedig egyre inkább a csendélet jellemzi, ahonnan egyenes az út a csendélet szó szerinti francia megnevezéséig, a nature morte-ig, vagyis a halott természetig.

A nyelvi megragadhatósággal többen próbálkoztak már: Magyar Bálint a maffiaállam fogalmával, Ungváry Rudolf többek között a posztfasiszta vagy fasiszta mutáció, illetve a fasisztoid kifejezéseket alkalmazza, mások a Fareed Rafiq Zakariától átvett illiberális demokrácia fogalmát használják és így tovább. Véleményem szerint ezek mind fontos és hasznos törekvések, Wittgenstein nyomán mondhatnám, hogy nélkülözhetetlen nyelvjátékok, amelyek persze megvilágíthatják a rendszer egy-egy elemét, működési módját, felületi elemeit, vagy akár mélyebb összetevőit, de a rendszer teljességre törekvő leírása – ennyiben hadd legyek hegeliánus – csak annak elmúltával következhet be.

Minerva baglya alkonyatkor kezdi meg röptét, vagyis a nap elmúltával. Tehát a szellem, az értelem csak bizonyos távolságból képes kellően tiszta képet alkotni. Akkor, amikor kívülről, felülről, egyfajta távolságból tekintve, immár érdekmentesen és szekértábor-ideológiáktól eltávolodva leszünk képesek ezt a világot szemlélni. Ugyanakkor a politikának sok segítséget adhatnak a fenti fogalmak és elemzések, hiszen a politika nem leíró jellegű, hanem alkalmazó tudomány. Magyar Bálint, Ungváry Rudolf vagy Zakaria (és mások) fogalmi készlete remek kapaszkodó lehet(ne, ha olvasnának) a politika csinálói számára.

Katartikus közösségi élmények nélkül nincs politikacsinálás

– A nyilvánosság milyen tereiben érzed jelenleg a(z akár) tömegeket megmozgató dinamikát?

– Sajnos semmilyenben és semelyikben. Leginkább „a szabadság kis köreit” érzékelem, legalábbis magam körül. Ezek szerepe korántsem lebecsülendő: a tisztázó beszélgetések, a baráti viták (ahol tudod, hogy a másik nem sértődik meg a bírálatodon, s ahol te sem sértésnek, hanem megtiszteltetésnek tekinted a másik kritikai megjegyzéseit), a hatalmas, közös röhögések, a számunkra fontos kulturális események megbeszélése, mindez mondhatni valóságos lélegeztető gépként funkcionál (hogy visszatérjek az egészségügyi terminusokhoz), s amely híján szellemileg megfulladnál. Ezekre a helyekre még nem (!) lovagolhat be Semjén, nem vitethet ki innen senkit a testőrségével, s még nem (!) vonhatja meg a tiszteletdíját senkinek Kövér, s az e-mailben, amelyben meghívjuk magunkhoz a barátainkat, (még!) a mi aláírásunk szerepel, s nem Áderé.

Ugyanakkor tisztában vagyok azzal, hogy tömegeket megmozgató, katartikus közösségi élmények nélkül nincs politikacsinálás, vagy ha van, az sehová sem vezet. Egy agyontöredezett, számtalan lövészárokkal, egymást át- meg átmetsző törésvonalakkal teli országban fogalmam sincs, milyen módon valósítható meg a fenti kívánalom. Persze jobb, ha ezzel én nem is próbálkozom, ámde azok, akiknek épp itt akadna tennivalójuk, úgy látom, ugyancsak tanácstalanok. A civilek utálják a politikusokat (nem mondom, van is okuk rá, de hosszú távon a puszta undor sok jóra aligha vezet), a politikusok lenézik vagy épp ellehetetlenítik a civileket, az ország civil kurázsija a nulla felé tart, a régi, megszokott Kádár-kori túlélési reflexek újra működésbe léptek (annál is inkább, mert a hatalom épp ezekre a reflexekre számít és ezek működésbe hozatalán fáradozik ezerrel). Amúgy pedig egyre több e-mailt váltok rokonaimmal és barátaimmal: egyre több levél érkezik Angliából, Franciaországból, Dániából, Németországból, Ausztriából, az USA-ból és Ausztráliából, s egyre kevesebb Budapestről, Szegedről vagy Debrecenből.

A művészetben, a tudományban és a politikában érdektelen az életkor

– A legutóbbi felmérések alapján Budapesten meginogni látszik a fennálló rendszer szilárdsága. A vidék még mindig más képet mutat, a határon túliak is. Tombol a szavazatvásárlás. Semjén Zsolt a minap büszkén jelentette be az egymilliomodik „honosított magyart”. Elvben és gyakorlatban lehetséges lenne a változás, a 4+8 év alatt kiépített rendszer átalakítása?

– Természetesen! Elvben és gyakorlatban egyaránt miért is ne lenne lehetséges a változás? Ha ebben nem hinnénk, gyorsan vásároljunk mi is last minute repülőjegyet valahova a messzi távolba. Csakhogy! Meggyőződésem, fájdalom, hogy a jelenlegi politikai felhozatal, a jelenlegi intellektuális hátterével, brutálisan önző érdekeivel, szellemileg totálisan kiürült, önkritikára, önreflexióra képtelen „sírig hű” híveivel és vérgőzös szurkolótáboraival, infantilizmusával, ahol például a generációs kérdések válnak meghatározókká, holott az életnek legalább három területe ismert, jelesül a tudomány, a művészet és a politika, ahol teljesen érdektelen az életkor: lehet valaki százötven évesen is zseniális, és húszévesen is totál hülye, s persze megfordítva.

Valóban, a hagyományosnak tekinthető (és messze nem csupán erre az országra jellemző) a város-vidék sorstragédiába illő, s megváltoztathatatlannak tűnő szembenállása, s akkor még egy szót sem szóltunk a világban lejátszódó eseményekről. Csak emlékeztetőül: a szocialista világban a napilapok címoldalán csak külpolitikai eseményekről lehetett olvasni, aztán valahol a negyedik-ötödik oldal környékén megjelent a totál érdektelen belpolitika, ma viszont épp fordítva: ha egy félanalfabéta politikacsináló elböffenti magát a Rumbach Sebestyén utca 17/c. előtt, akkor erről a biologizmusról szól két hétig a magyar sajtónak nevezett valami, mintha a külvilágban amúgy semmi sem történne, semminek sem volna jelentősége, na jó, kivéve azt, amikor Orbán vagy Szijjártó épp Putyinnal, Aliyevvel, Erdoğannal, vagy valamelyik más törzsfőnökkel parolázik. Szóval ezzel a háttérrel és munícióval, miközben, tudom, rengetegen reménykednek a változásban, félő, hogy a remények csalóka ábrándok maradnak. Ne legyen igazam!

Az akadémia elnökének éppen annyit ér a szavazata, mint a viceházmesternek

– Ha, feltéve, de meg nem engedve, bukik a hatalom 2018-ban, a következő kormányzó erőnek nagyon komoly elszámoltatással kell kezdenie. Létezik ma olyan politikai, erkölcsi, társadalmi erő Magyarországon, amely következetesen végig tudná vinni ezt? Van olyan csoportdinamika, ami reményre adhat okot a választások előtt tíz hónappal?

– Én például nagyjából tíz hónap alatt tanultam meg olaszul, mielőtt évekre kimentem Rómába. Igaz, a francia és a latin sokat segített ebben, vagyis voltak tartalékaim. Kérdés, hogy mennyi tartaléka van a mostani ellenzéknek, kérdés, hogy lesz-e hajlandóság, ha nem is az egynyelvesítésre, ám legalább a minimális kommunikációhoz szükséges közös nyelv megtalálására, s ne úgy járjanak, mint az a turista, aki először téved Bulgáriába, ahol a metakommunikáció nyelvén a nem az igen, az igen pedig a nem, s így aztán derék turistánk az első napot követően éhen- vagy szomjan hal. Továbbá jó lenne nem csupán arról értesülni, hogy mit nem, hanem arról is, hogy mit igen, mit miért, mi célból, mi okból és hogyan. Ráadásul mindezt nem elég a különféle értelmiségi szalonokban megbeszélni, hanem érthető nyelvre lefordítva kell elmondani mindenkinek. Nem baj, ha a hazai politikacsinálók vagy a politikába folyamatosan beleszólók tudják: az akadémia elnökének épp annyit ér a szavazata, mint a viceházmesternek. Kommunikációs versenyről is szó van, amelyben nem mindig a földre szállt angyalok győzedelmeskednek, de a felkészülteknek legalább esélyük van.

És az angyal-metaforánál maradva: unom és undorodom attól, ha már a legelején egyesek érezhetően arra törekednek, hogy bukott angyalok legyenek. Tudjuk, a bukott angyal szerepe rendkívül fontos, így hát a bukást nagy küzdelemben kell kiérdemelni. Legalábbis, ha nem kívánjuk a bukott angyal üdvtörténeti szerepét az egyik legősibb mesterség hagyományos, evilági szerepével összekeverni.