Elöljáróban a mű megírásának személyes indíttatásáról szólt, a nemzetközi politikával szenvedélyesen foglalkozó, elsősorban Budapesten és Belgrádban élő – ám szükség szerint, az események függvényében a Közel-Keletről is tudósító (a mai hivatalos Magyarország által – húsba vágó elemzései miatt – nem különösebben kedvelt) újságíró friss kötetének kiindulópontja, központi témája 1914. június 28-a, az a nap, amikor Gavrilo Princip szerb gimnazista Szarajevóban lelőtte Ferenc Ferdinánd osztrák trónörököst és feleségét. A merénylet okot adott Bécsnek, az Osztrák–Magyar Monarchiának arra, hogy megtámadja Szerbiát, mivel a bosnyák nemzetiségű merénylő ahhoz a szerb ellenállási szervezethez tartozott, amelyik – az 1878 óta a Monarchia tartományának számító – Bosznia-Hercegovinát Szerbiához szerette volna csatolni, végső soron pedig szövetségbe kovácsolni a délszláv népeket. Bécs és az időközben hozzá szövetségesként csatlakozott Német- és Olaszország támadó részvételével – a szarajevói merénylet után egy hónappal – kitört az első világháború…
A Nagy Háború, amelyben legalább 15 millióan vesztették életüket, száz esztendő távolából sem lezárt történet – hangoztatja dr. Mayer. Elképesztő mennyiségű dokumentum, hadtörténészi tanulmány, elemzés, azokban az időkben felelős politikusok, a lövészárkokból, a gyilkos gáz- és srapneltámadásokból félholtan megmenekültek – mint tanúk – elmondásai, emlékiratai sem voltak elegendők, hogy a történészek és a politikai tudományok művelői egyértelmű következtetésekre jussanak az I. világháború minden részletéről.
„…Bizonyos szempontból közel érezhetjük magunkat a Nagy Háború kitörésének előestéjéhez – mondja a ma embere, a térségünk, a délszláv háborút és a Közel-Kelet eseményeit, fejleményeit tudósítóként, nemzetközi politikai elemzőként figyelő krónikás. – Néha úgy tűnhet föl, hogy a hatalmak nemzetközi konstellációja ugyanolyan átláthatatlan, mint akkor, 1914-ben, hogy a politika ugyanúgy képtelen felmérni tetteinek következményeit, hogy ugyanúgy fennáll annak a lehetősége, hogy bizonyos eszkalálódó lépések kicsússzanak az ellenőrzés alól. Végül az a legkevésbé sem megnyugtató benyomásunk támad, hogy a jelenlegi nagy konfliktusok zöme – Izrael/Gáza, Szíria/Irak, Oroszország/Ukrajna – még mindig az első világháború történelmi örökségéhez tartozik.”
A most megjelent kötete megírásának talán legfőbb indítéka volt, túl a 100. évfordulón, hogy hiteles, eddig kevésbé kutatott és publikált dokumentumok alapján bemutassa a háború „kirobbantójának” megbélyegzett bosnyák fiatalembert, Gavrilo Principet, és föltérképezze azt a kört, amelyből a korántsem magányos merénylő származott. Az összeesküvések, merényletek előkészítőinek, irányítóinak sajátja, hogy egy-egy részvevő ne ismerjen túl sokat a végül meglehetősen széles hálózatban. Ekként Princip kapcsolatai mindenekelőtt a radikális, változást akaró diáktársaira terjedt ki, azokra, akik Bosznia-Hercegovinát szerették volna föl- és kiszabadítani a Monarchia – szerintük a népeket elnyomó – öleléséből.
„A szociális indíttatású orosz forradalmárokat példakének tekintve úgy vélték, hogy a zsarnok vagy megtestesítője elleni merénylet széles körű felkelést robbanthat ki – mondja Meyer. – Gavrilo Princip terroristának tekintette önmagát és társait, de korántsem abban az értelemben, mint ezt a világ akár ötven esztendővel ezelőtt is értelmezte, úgy pedig semmiképpen sem, mint napjaink terroristáit, például az Al-Kaida tagjait…”
Erre jó példa a könyvben idézett jegyzőkönyvi részlet Princip és társainak 1914. október 12-én Szarajevóban kezdődött peréből. Aloisius Curinaldi bíró kérdésére Proncip egyértelműen válaszolt: „Nem vagyok bűnöző, hiszen azt távolítottam el, aki rosszat tett. Úgy gondolom, hogy én jó vagyok.” Politikai nézeteiről így vallott: „Jugoszláv nacionalista vagyok. Minden jugoszláv egyesítésére törekszem, bármilyen állam formájában történjen is, felszabadulva az osztrák uralom alól…” A bíró kérdésére – „Hogyan akarja ezt elérni?” – a válasz:
„Terror által.” Princip a terrorról: „…általános értelemben azt jelenti, hogy mindazokat megölik, eltávolítják, akik az egyesülés útjában állnak, és rosszat tesznek. Cselekedetem fő oka a bosszú volt mindazért, amit népemnek el kellett szenvednie az osztrák uralom alatt.”
Csak emlékeztetőül: Ausztria-Magyarország 1878-ban annektálta Bosznia-Hercegovinát, és nyomban megpróbálta modernizálni, fölzárkóztatni, europaizálni. Az osztrák-magyarok megjelenése teljesen megosztotta a helybélieket: legalább annyian üdvözölték a már jó ideje hanyatlóban volt és elégedetlenségek sorát keltő török uralom után látványos fejlődést hozókat, mint azok, akik viszont Bécs törekvései ellen küzdöttek nacionalista alapon, délszláv/jugoszláv meggyőződésüktől vezérelve.
Minél inkább belemegyünk a balkáni történések részleteibe – magyarázza a könyv szerzője –, annál több szempont türemkedik elő a történelem fejezetei közül, amelyeket a kutató nem hagyhat figyelmen kívül.
„A nagy öszeesküvés” című, mintegy 180 oldalas, zsebkönyv formátumú kötet egyik fő erénye a köztudatban a nagy többség számára minden bizonnyal ismeretlen dr. Martin Pappenheim (1881–1943) bécsi ideggyógyász és pszichiáter feljegyzéseinek részletes ismertetése. (A jegyzetek az 1920-as évek közepén jelentek meg Bécsben.) Principet és néhány társát a büntetőper végén kimondott ítélet után (a fiatalembert kora miatt nem ítélhették halálra!) az Osztrák-Magyar Monarchia legbiztonságosabb börtönerődjébe, a csehországi Theresienstadt (ma Terezín) kaszárnyavárosba szállították. A bécsi orvos ott töltötte katonai szolgálatát 1916-ban, és különleges engedély alapján négyszer, meglehetősen hosszan beszélgethetett az akkor már halálos beteg, ám még így is priccséhez láncolt-bilincselt, magánzárkában tartott szarajevói merénylővel. A beszélgetéseket gyorsírással följegyezte, később publikálta is. Principet a kései olvasó e beszélgetések alapján meglehetősen szelíd lelkű, idealista, hazafiságtól fűtött fiatalembernek ismerheti meg, aki egy percig sem bánta meg azt, amit idealista módon elkövetett, a zsarnokság elleni merényletet.
Principet, aki már a merénylet előtt a jugoszlávok egységes országa, állama megteremtésének harcosává nevelődött, szülőföldjén és a későbbi Jugoszláviában is nemzeti hősként ünnepelték. A második világháború után szintén hősként tartották számon, a Tito-rendszer egyik előharcosaként. Jugoszlávia szétesése után a szerb nacionalisták fedezték föl maguknak mint „szerb nacionalistát” – mondja Gregor Mayer, hozzátéve: véleménye szerint a merénylet idején ilyen nem létezett. Más vélemény szerint – még ma is – a megszállás elleni küzdelem megtestesítője volt…
És ezen a ponton érnek el a szarajevói merénylet és körülményei a mába, persze más nemzetközi viszonyok közepette, a világ számos pontján létező megszállás elleni küzdelemhez és a fegyveres terrorizmushoz, amely megannyi áldozatot követel, ám megoldást nem hozhat.
A megoldás – teheti hozzá e sorok írója – csakis a kölcsönös érdekeket messzemenően figyelembe vevő tárgyalások, a (nagy)hatalmi érdekek felülvizsgálata, a népek önrendelkezési jogának abszolút elismerése, kölcsönös kompromisszum lehet. Gregor Mayer legújabb könyvét okvetlenül elolvasásra ajánlom.
