„Aki a drezdaiak szenvedéséről beszél, nem hallgathatja el a németek bűneit sem” – mondta Stephan Fritz, a drezdai Frauenkirche, a Miasszonyunk templomának lelkésze. Ezzel az idézettel kezdődik Sebastian Dehnhardt „Drezda drámája” című filmje.
A dráma megrendezéséről Jaltában döntöttek az Európa térképét újra rajzoló szövetségesek: Churchill brit miniszterelnök – az orosz előretörés támogatására – javasolta a keletnémet városok, köztük Drezda bombázását. Roosevelt és Sztálin egyetértett.
Drezda időközben a keletről, az oroszok elől menekülők mentsvárává vált, és a frontvonalból az Elba-parti városba szállított sok-sok ezer sebesült gyűjtőhelyévé is, miáltal lakossága a békebelinek legalább másfélszeresére gyarapodott. A Drezda elleni támadásra sem a polgári lakosság, sem a német hadvezetés nem számított. Hadiipar nélküli település, ősi műemlékváros, a művészetek városa, az „Elba menti Firenze” – ez csak nem lehet hadicél…
Csakhogy akkor már neve is volt a Drezda elleni támadásnak: Operation Thunderclap / Villámcsapás-művelet. Arthur Harris főparancsnok vezetésével addigra már kidolgozták a szőnyegbombázások mindaddig ismeretlen, ám elképesztően kegyetlen és hatásos módszerét. Katonái körében „Harris mészárosnak” hívták a tábornokot. A brit repülőkötelékek 1942 óta bombázták a német városokat: válogatás nélkül, ipartelepeket és lakónegyedeket, a polgári lakosságot is pusztították – miután a németek Varsót, Rotterdamot, Coventryt már jócskán lerombolták, abban a reményben, hogy őket nem érhetik válaszcsapások.
1945. február 13-án, kedden reggel kezdték előkészíteni a poklot az angliai Swinderbyben: nagy hatótávolságú bombázókat raktak meg 250, 500 és 1000 kilós romboló- és gyújtóbombákkal, egy és két tonnás légiaknákkal. A gépek személyzetével közölték az úti célt és a távolságot: 2700 kilométert kell megtenniük a felszállástól a leszállásig.
A brit hajózószemélyzet átlagos életkora 20 év volt! Számukra Drezda „csak egy cél” volt, ahol a sűrűn lakott belvárost kellett eltalálniuk a gyilkos eszközökkel – késő este, éjszaka.
A gépek – az ötödik bombázóflotta 245 Lancastere – délután fél hat tájban szálltak föl kelet felé; csak a szélességi kör mentén kellett repülniük: Drezda és London egyazon távolságban van az egyenlítőtől… És öt órával később megnyílt az égi pokol.
„…Már nyugovóra tértünk anyánkkal együtt, amikor fölüvöltöttek a szirénák – emlékezett 1945. február 13-a késő estéjére, éjszakájára kedves, drezdai szomszédunk, Lilo Lange asszony. – Nem akartunk hinni a fülünknek: Drezdában szokatlan volt a szirénázás, békében, viszonylagos biztonságban éreztük magunkat. Mi, gyerekek, iskolába jártunk, nyugodtan játszhattunk az utcákon, tereken, rend és tisztaság mindenütt, csak jóval több ember nyüzsgött a belvárosban, mint hónapokkal előtte…
…Csupán perceink voltak, hogy a legfontosabbakat összekapkodjuk és pincébe rohanjunk. És már fölöttünk morogtak a gépek, és másodpercek múltán már rengett a föld köröttünk. Anyánk nem tudott elég szorosan magához ölelni bennünket, hogy ne féljünk. És a robbanások egyre sűrűbbé váltak, mind közelebbről hallatszottak, majd kirobbant a pince vasajtaja a légnyomástól és elképesztő forróság zúdult be rajta. Levegő után kapkodott mindenki. Ebben a pillanatban kirepült a pinceablak is, a forró szélvihar átsüvített a helyiségen. Mindenki sikoltozott, néhányan imádkoztak, mi takarva magunkat, amivel csak tudtuk, anyánk húzott bennünket, gyerekeket, megpróbáltunk kijutni a helyiségből, fölfelé, az utcára. A falba meg egymásba kapaszkodtunk a fülsiketítő hangzavarban, a hőségben. Már minden lángolt körülöttünk. Még szerencse, hogy betonlapokkal rakták le a járdát, mert az aszfalt megolvadt volna a lángtengerben. És csak bombáztak, bombáztak szüntelenül, dőltek az épületek, körülöttünk rohangáló vagy alvajáróként tántorgó emberek, sebesültek, jórészt halottak. Anyánk a még meglévő falak mentén vitt bennünket előre, talán ő sem tudta, hogy hová, az ösztöne hajtotta kifelé a városból. Elképesztően hosszú utat tettünk meg, nekünk, halálra rémült gyerekeknek életünk leghosszabb botladozása volt. Beszélni nem tudtunk egymással, csak sikoltoztunk, saját hangunkat sem hallottuk a tűztombolásban, mígnem egy verembe repített mindhármunkat a tűzvihar ereje. Talán félbe hagyott építkezés alapja lehetett, alján megolvadt hólével. Abba feküdtünk, és azon csodálkoztam, hogy nem fázunk. Az elképesztő forróság még ott, lenn is marta a bőrünket, vizes kabátujjunkkal védtük magunkat…
Aztán egyszer csak csönd lett. Legalább is annak véltük. Mert a tűztenger tovább tombolt, de már nem bombáztak, csak a mindent fölemésztő tűz félelmetes sivítását, recsegését hallottuk, meg a belvárosi meghitt épületek, házak leomló falainak robaját…”
Lilo Lange, ez a hétköznapokon kemény, szász asszony nem tud tovább beszélni a feltörő emlékek okozta sokk miatt. Kezdetben nagyokat lélegzik, majd kibuggyannak szeméből a megváltó könnyek és fölszakad melléből zokogás. Nincs a borzalmas emlékek ellen vigasztaló szó, legföljebb simogatás, a kéz megszorítása és egy pohár hideg víz, amelyből kortyol egy keveset. Hosszú percekig hallgatás következik, az ablakhoz megy. Innen, a nyolcadik emeletről látszik a kivilágított drezdai belváros, az örök (?) mementóként meghagyott Frauenkirche csonka romjait eltakarják a Grosser Garten parkjának a drezdai infernótól megkímélt százados fái, de még ők sem képesek feledtetni a háborúnak ezt a szörnyű fejezetét, amelyik csak az első volt Drezda lerombolásában.
Mert másnap újra jöttek a bombázók, hogy bevégezzék gyilkos feladatukat, és azokat is pusztítsák, akik a félig elégett halottak ezreit igyekeztek máglyagúlába hordani.
Aki ma Drezdában jár, ne feledje: a valamikori óváros szíve, az Altmarkt a szőnyegbombázások egyik legnagyobb emlékhelye. Drezda temetőiben február 13-a és 14-e éjszakáján mécsesek, gyertyák tízezrei lobognak, mint az értelmetlen terrorbombázásban szörnyet haltak, kínok kínjával elpusztultak – többségében önmagukat menteni képtelen idősek és kisgyerekek – lelkei.
Lilo Lange asszony elbeszélésére csak egy gyermekkori emlékem elmondásával tudtam válaszolni: 1944. április 13-án délben – miután „a harangok már Rómába mentek” – a szirénák eszeveszett vijjogása riasztotta a háborús pusztítástól mindaddig megkímélt Győr lakosságát. Anyámmal éppen csak fölértünk a káptalan-dombi Püspökvárba, amelynek mélységes pincéje – Apor püspök bátorságának és emberségének köszönhetően –menekülők és üldözöttek sokaságának nyújtott biztonságot. Mint később kiderült, amerikai Liberátorok (B–17-es és B–24-es bombázók) támadták mindenekelőtt a német Messerschmitt vadászgépeket összeszerelő vagongyári Sárkány-műhelyt. Eközben bőséggel megszórták a győri belvárost és Révfalut is. Más alkalmakkor éjszakánként érkeztek a bombázók, és magam is végigéltem anyám kezét fogva, futás-menekülés közben a szirénák hangját elnyomó bombák semmihez sem hasonlítható süvítését és a becsapódását követő robbanásokat, az utunkat megvilágító lángoló házak látványát. A Káptalan-dombról a vörös-sárga fénnyel lobogó város panorámája kitörölhetetlenül az emlékembe tetoválta magát, rossz álmaimban jó hét évtizeddel később, ma is bombák elől menekülök…
Emlékezzünk az ártatlan áldozatokra és ne feledjük el lankadatlanul gyűlölni s megfékezni azokat, akik egykoron és ma is – igazolhatatlan érveket és érdekeket hangoztatván – a pusztulást zúdítják a békére és biztonságra vágyó emberiségre.
„Aki a drezdaiak szenvedéséről beszél, nem hallgathatja el a németek bűneit sem” – mondta Stephan Fritz, a drezdai Frauenkirche, a Miasszonyunk templomának lelkésze. Aki nem járatos a történelemben, az talán nem is tudja, hogy a náci Németország kezdte el a légi terrort 1937. április 26-án, amikor a hirhedt Condor-légió gépei – mintegy kísérletképpen, a totális megsemmisítés főpróbájaként – földig rombolták a baszk kisvárost, Guernicát. Romboló- és gyújtóbombákkal, gránátokkal az épületek ellen, alacsonyan szálló repülőkből pedig géppuskával a menekülő lakosság, gyerekek, nők, idősek, fiatalok ellen támadtak – válogatás nélkül.
Jó egy évre rá következett a Helsinki és más finn városok elleni orosz, aztán a kínai városok elleni japán szőnyegbombázás. Folytatódott a német Luftwaffe csaknem megsemmisítő támadásaival London, Varsó, Rotterdam, az angliai Coventry ellen, majd a „kölcsönösség alapján” a brit és amerikai légierő a Harmadik Birodalom ipari létesítményeit, sűrűn lakott településeit, a csatlós országokat, bennük a magyar városokat kezdte el bombázni és nagyrészt megsemmisíteni, miáltal a védtelen civil lakosság szenvedte el a legnagyobb károkat és hozta a legnagyobb áldozatokat.
Emlékük figyelmeztet: soha többé fasizmust, az agresszorokat meg kell fékezni – ez tisztességes emberiség örök kötelessége.
