Mintha üres papírdarab lennék az útjelző tábla helyén. Se betű, se szám: menjen mindenki, de rám senki se számítson.

Láttam egy filmet, nem tudom milyet. No, jó, ukránt, némi amerikai beütéssel. Ez nem olyan, mintha a svéd családba újszülöttként megérkezne a csoki baba a tejfelszőke anyukától, apukától. A vakvezető burkoltan koprodukció, főszereplője Jeff Burrell New Yorkban született, a valóságban csak 47 éves, de öregebbnek látszik. A forgatókönyv akár hollywoodi is lehetne, csak keményebb, mondhatni ütősebb. A film emlékeztet Harison Ford Kis szemtanújára, Rutger Hauer Vak végzetére, Sharon Stone Gloriájára, de ugyanúgy benne van a rendező Daniel Espinosa 44 gyermeke, és a Moszfilm gorbacsovi ébredése is.

Nem a családfával van baj, hanem a műfajjal. A rendező Olesz Szanyin történelmi tablót vizionál, az alapok hitelesek: a szovjethatalom 1934-ben összegyűjtötte és kivégeztette a kobzosokat, a bandurán játszó ukrán dalnokokat. A vakvezető tehát emlékmű: hangszerre, zenészre, nemzetiségi, világnézeti ellentétre emlékeztet, mégis több ennél, vélhetően lelkiismeret is.

Ez a lelkiismeret ölt testet, mozog a vásznon, hallja az orosz, az ukrán, de egy más országban élő szellőként érzékeli a szomszéd viharát. Ami biztos, hogy vígjáték, komédia felejtve. Itt tragédia van, feszültség, a Szovjetunió születése, a kozákok megvakítása, a gulág szervezése, ebben a világban egyszerűbb a politikai ellenfeleket megsemmisíteni, mint börtönben etetni. Nem krimi ez, pedig gyilkolnak számolatlanul, nem akciófilm, pedig elveszünk kalandjaiban, nem thriller – csak egyszerűen szörnyű, ahol szörnyűnek kell lennie. A moziban ülő szinte maga is belevész a tájba, csontjaiban érzi a dermesztő hideget, a hatalom kegyetlenségét, és ha egy kicsit filozofikus alkat, akkor még azon is elmereng, hogy a látvány visszavisz vagy előre mutat. (Még egyszer: a kritikusnak nincs véleménye, legfeljebb rossz érzése, ha rossz útra tévedünk.)

A történet elmesélhető: egy amerikai mérnök, tizenéves fiával Harkovba kerül, hogy traktorok szerelésével építse a bolsevizmust. Megbecsülik, színésznőt szerethet, sőt, Moszkvába is elutazhat. Csakhogy kedvesébe szerelmes az egyszemélyes kivégzőosztag és vele a titkosrendőrség is. Az apa tudtán kívül, egy fontos dokumentumot vinne a fővárosba, de a vonaton meggyilkolják. Fia egy vak zenész segítségével menekül, nyomukban a csomagot kereső rendőrség, katonaság. Ugye, hogy izgi? Mennek, verekszenek, jól fényképezve, hiteles tájakon röpül a két óra, fel sem tűnik a film szokatlan hosszúsága. Nem felhőtlen szórakozás, de ha van szemünk, akkor A vakvezetőtől nem szabad sajnálni az időt.               

Valamit a végén, jó szándékkal. A filmet az ukrán filmnapok megnyitó alkotásaként lehetett látni. Az eredeti nyelvhez angol felírat és magyar alámondás járt. Lehetett nosztalgiázni, a videó hőskorában, a 70-es évek elején így néztük, hallgattuk a nyugaton bemutatott, de nálunk még nem vetített filmeket. Így fordította a többi között Sylvester Stallone vagy Arnold Schwarzenegger hangját egykori iskolatársam, Maróti Margit, nekünk Manci. A kalózkazetták csempészei otthon foglalkoztatták, ha jól emlékszem filmenként 20 ezer forintot kapott. Többnyire német nyelvű feliratokat mondott magnóra, az ő hangját felárként csapták a kazettához. Olykor szöveget tévesztett, ilyenkor egy jaj, esetleg valami durvább is kicsúszott a száján, de nem kellett korrigálnia, a vásárló ezt a történet részének tekintette. Amikor felmondta a szövegét, a háttérben nem volt mosogatógép, autóberregés, villamos csilingelés, még gyereksírás sem, pedig Mancika anyuka volt, nem színésznő. Azóta eltelt majdnem 50 év.