Valamikor, réges-régen egy lányiskola tornaterme zsúfolásig megtelt, mert jött a költő, Baranyi Ferenc. A megjelenés nem volt kötelező, de a lányok mind ott szorongtak, hogy láthassák, hallhassák az ifjú költőt, aki versekről, kivált az olasz művészetről mesélt. Ez volt az a korszak, amikor a férfiideálok között volt Marcello Mastroianni, Mario Lanza, Jevgenyij Jevtusenko, Váci Mihály és Baranyi Ferenc. Ez volt az a korszak, amikor a bölcsészek voltak a társadalmi hierarchia magaslatán, és a művészet adta a műveltség alapjait. Ezek voltak a hatvanas évek.
Mostanában a bölcsészek a hierarchia alján vegetálnak, mások lettek az ideálok. Csakhogy költők mindig is voltak, hol fent, hol lent, de az embereknek mindig szükségük volt rájuk.
– Mitől függ, hogy melyik korszak emeli fel a költészetet, és melyik viselkedik úgy, mintha felesleges lenne? – kérdeztem Baranyi Ferencet, aki ma is lankadatlan szorgalommal ír, és fordítja Dante műveit, az Isteni Színjáték újabb részleteit.
– A hatvanas évek kora egészen különleges évtized volt. Akkor kezdődött el az igazmondás a költészetben az ötvenes évek sematikus irodalma után. Híre ment, hogy a mai költők verseiben olyat lehet olvasni, amiben élünk. Igazat beszélnek, rólunk beszélnek. Sorra alakultak a versbarát körök országszerte. Ma senki sem hiszi el, hogy 20 ezer példányban jelentek meg a köteteim, és két-három nap alatt elkeltek. Nemrég egy egyetemi tanár megmutatta a tanítványainak az egyik könyvem kolofonját, ahol ilyen példányszám szerepelt, és a diákok csak ámultak.
Az a korszak az olvadás korszaka volt. Akkoriban kezdődött az enyhülés az Egyesült Államok és a Szovjetunió között, ahol ugyancsak nagy szerepet kaptak a fiatal költők, Jevgenyij Jevtusenko és társai, Andrej Voznyeszenszkij, Robert Rozsgyesztvenszkij és a többiek. Világszerte népszerűek voltak. Olyan pozitív erjedés indult el, aminek megvolt a hatása nálunk is. Ez a hetvenes években kezdett alábbhagyni. A kulturális kormányzat kicsit megijedt, hogy a lendület túlszaladt a neki szánt medren.
„Használni és nem ragyogni akarok!” – írta Petőfi, és mi ezt nagyon komolyan gondoltuk. Alapkövetelmény volt, hogy érthetően írjunk. Tudtam volna, és ma is tudnék bonyolult verseket írni, de nem a szakmának akarom mutogatni az írásaimat – szögezi le Baranyi.
Ladányi Mihállyal és Soós Zoltánnal mi voltunk akkor a lázadó ifjak. Az érted haragszunk, nem ellened – szellemében. Hogy a verseknek hatása volt a köznépre, megzavarta a kulturális kormányzatot, és elkezdte favorizálni a bonyolultabb, modernnek tekintett polgári humanistákat, vagy a perlekedőket, akik egymásnak tetszelegtek a műveikkel. Ez később a közönségtől való elszakadáshoz vezetett. Hogy ma nincs tábora a lírának, annak a költők is okai. De ha én közönség lennék, nem szeretnék olyan verseket olvasni, mint amilyeneket manapság írnak – természetesen tisztelet a kivételnek.
– Az úgynevezett demokratikus rendszereknek is megvannak a módszerei, hogy elhallgattassák a költőket. André Chéniert lefejezték, Lorcát meggyilkolták, és persze, vannak a finomabb eszközök is…
– Aki itt költőnek mondta magát, azt is vállalta, hogy csínbe megy. Ahogy Petőfi is, amikor azt írta: „ott essek el én a harc mezején…” És úgy is történt.
– A mai korban jelentéktelenség-tudatot akarnak a költőkbe szuggerálni. Rezervátumba zárva működhetnek. Régebben aktívan részt vettek a történelmi folyamatokban. Nem Petőfitől tört ki a forradalom, de hogy kicsit lelkesebben kaptak a fegyver után, abban része volt a verseinek. Most azt kívánják, hogy a költők ne avatkozzanak ilyesmibe, ne legyen kisugárzásuk – hiszen nem az a cél, hogy gondolkodókból álljon a társadalom, hanem szürke masszából. A vers ez ellen hat, hiszen az emberek igazságérzetének az ébrentartását szolgálja.
A költészet olyankor vált közüggyé, amikor egy közösségnek szüksége volt az érzelmi cinkosságra. Ami magabiztosabbá tette abban, amiben éppen nekilódulásra készült. Az érzelmi töltetre volt szüksége.
A történelem alakította ki a költészet sorsát. Különböző korszakokban és országokban másként és másként. Amikor szükség volt az emberek áldozatvállalására, szívesen megadták, ha nemes célra mozgósították őket. A fasizmus nem termelt ki nívós költőket. És a Rákosi-korszak sem. Akkor kurzus-költők voltak.
„Kit nem hevít korának érzeménye, szakítsa ketté lantja húrjait!” – Ezt Eötvös József írta. Amikor akadt komoly formátumú költő, aki ki tudta fejezni a korérzést, akkor rögvest érdekessé vált a költészet. Amikor csak a középszer kórusa zümmögött – akkor nem nagyon hederített rá a közvélekedés. Amikor jó irányba fordult a világ, kellettek a költők, hogy hassanak a közösségre. Most is vannak, akik érzelmi cinkosságot várnának a költőktől, csak nem kapják meg.
A múltkor szembe jött velem egy ember a Körúton. Megállított. „Uram, maga tartja bennem a lelket!” – mondta, és ment tovább.
Sok évvel ezelőtt, Kunhegyesen, egy kis faluban, ahová ifjú és nagyképű költőként érkeztem a költészet napjára, elmondtam valami fellengzős beszédet. Utána egy fiatal tanárnő szót kért, és azt mondta: Nekem sokszor voltak harcaim mindenféle helyi hatalmasságokkal, és ha nem lettek volna a versei, nem is tudom, hogyan bírtam volna ki. – Akkor nagyon megijedtem, mert ott értettem meg az írástudó felelősségét.
Amit a költő nyújtani tud, a lelki vigaszra, a cinkosságra, ma is lenne igény. De tudatosan mélyítik a szakadékot a társadalom és a költészet között. Mégis, a könyvheti könyvem után sorállás volt.
Most is hamar elfogyott legújabb verseskötete, amelynek a címe: „Ballada a hunyászkodókról”. Az Új-Könyvbarát Kiadó adta ki. Ebben szerepel a Remény című vers is:
Remény
Mert éltem én oly korban is e földön
mikor a bűnös bűntudatot érzett,
a bunkó meg szégyenlősen leszegte
üres fejét – rossz volt hülyének lenni.
Ma szinte sikk. S nehéz bármit remélnem,
Azt még talán, hogy késő unokáink
arra ébrednek egyszer, hogy javakból
nemcsak pénzzel szerezhetőkre vágynak,
hanem szívekbe vermelt ősi kincsre,
melytől ködös korszakokkal korábban
két lábra állt a fáról földre pottyant
bozontos emlős, majd előre lépett.
S emberré válni újra kedvük támad.
Baranyi Ferenc még mindig előad, magyaráz, és két kézzel szórja azt a hatalmas tudást, amelyet az évtizedek során magába gyűjtött a művészetről, a világról, az életről, az emberekről. Humorral, derűvel.
Így ápolja Dante emlékét is. A költő születésének 750. évfordulója alkalmából is sokfelé tartott előadást. Az emlékév lezárásaként „Szerelem és nemes szív” címmel rendeztek zenés irodalmi estet az Újlipótvárosi Klub-Galériában, ahol fellépett Dunai Tamás Jászai Mari-díjas, érdemes, kiváló művész, Hegedűs Valér zongoraművész és Kassai Franciska előadóművész.
Ez a könnyed csevegő est szárnyakat adott a közönségnek, amely most is, amikor a kor éppen nem a költészetnek kedvez, búvópatakként viszi tovább a művészet iránti éhséget, tiszteletet, fogékonyságot és szeretetet.
