Az év emberének kiáltotta ki januárban a Time című amerikai hírmagazin a komputert; laptársa, a Newsweek, szeptember 5-i számában viszont már a körözöttek listájára száműzte. Az év elején még ünnepeltből bűnbak lett. Legalábbis olyan eszköz, amelynek segítségével bűncselekmény is elkövethető.
Emlékezzünk csak a minapi hírre! Az évszázad legnagyobb bankrablását készítették elő matematikusok a Trondheimi Műszaki Főiskola számítógépén: pontosan fölmérték vele a Norvég Nemzeti Bank telepítését, az alatta húzódó csatornarendszert, és hajszálpontosan elkészítették a 4 milliárd koronás (körülbelül 24 milliárd forintos!) aranykészlethez vezető út térképét. Az értelmiségi bűnözők egy véletlenen buktak le: a csatornarendszer eső utáni ellenőrzésekor bukkantak rá a köztisztasági vállalat munkásai a programozó matematikusok gumicsónakjaira, hegesztőkészülékeire…
Egy másik eset gyermekjátékkal kezdődött. Néhány amerikai srác a Wisconsin állambeli Milwaukee-ban a szülei által a szellemi épülésükre, a tanulásÁhoz vásárolt házi komputerrel kísérletezett. A személyi számítógépet ugyanis A telefonhálózatra kapcsolva össze lehet kötni egy nagyobb számítógép-rendszerrel. A központi komputert mintegy hatvan előfizető – a többi között egy hadiüzem, egy rákkutató intézet és egy nagy bank – használja. A tehetségesnek bizonyult kamaszok tréfából „megcsapolták” a nagy számítógépet. Játékos kedvükben ugyanis bejátszottak néhány divatos rejtjel-kulcsszót a központi komputernek, amely egyszer csak „megnyilatkozott” a fiúknak. Azok pedig, miután játszi könnyedséggel beférkőztek, az ilyenfajta betörés ellen nem védett elektronikus agyközpontba, hozzáláttak a gép faggatásához.
Nem volt nehéz dolguk a gyerekeknek, hiszen a bonyolult, számítógépbe nem kevés fáradsággal betáplált információk (avagy titkok) aránylag egyszerű módon lehívhatók az otthoni színes tévé képernyőjére. Aki ismeri (vagy véletlenül megtudja) a rejtjel-kulcsszót, az előtt – beavatottnak tartván – megnyilatkoznak a chipek. Csupán okosan kell tudni kérdezni tőlük, és máris válaszolnak: igennel vagy nemmel.
Tulajdonképpen a számítógép néhány évtized óta tartó diadalmenete éppen a szerkezet viszonylagos egyszerűségével magyarázható.
Az amerikai adóhatóságok nyomozásra is fölhasználják a számítógépek tudását. Különféle piackutató cégek hatalmas címlistával rendelkeznek. Alanyaik gyanútlanul válaszolják meg a látszólag ártatlan kérdéseket: Saját házában lakik? Milyen gyakran vesz új autót? Mennyit szokott fizetni a telefonért? stb. A címjegyzékeket (és nemegyszer a hozzájuk kapcsolódó kérdés–felelet programokat is) szívesen veszik a nagy áruházhálózatok, amelyeknek gombnyomásra rendelkezésükre állhat a reklám, illetve az eladás céljára kiválasztottak tömege. Az adóhivatalnak szintén megvan a maga komputere – az adófizetők adataival együtt. A piackutatóktól aránylag olcsón megvásárolt közvélemény-kutató (természetesen címlistás) programot – ugyancsak számítógép segítségével – összeveti az adóbevallásokkal: összhangban állnak-e a befizetett adó összegével, a gyanútlanul bevallott vásárlások és kiadások? A szembeötlő különbségek pillanatok alatt kiugranak, máris kiderülnek a turpisságok, leleplezhetők az adócsalók.
A számítógépek széles körű elterjedésével kialakult új „műfaj”, a komputeres bűnözés ellen szakemberek egész hada küzd. Egyre több elektronikus agyat szerelnek föl különféle biztonsági „zárakkal”, riasztóberendezésekkel, hogy megakadályozzák az illetéktelenek bejutását a mikroelektronikus chipek birodalmába.
Ugyanakkor éppen ezzel az óvintézkedés-sorozattal tetemesen meg is nehezítik az adatbankok rendeltetésszerű használatát az előfizetők számára. Az egyszerűség jegyében népszerűsített szolgáltatás így válik bonyolulttá. Ráadásul még mindig ott a nagy kérdőjel: miként szűrhetők ki a bűnözők, csalók a titkos jelszavakat, kódokat ismerő előfizetők közül? Vagy ha ma még minden előfizető – tegyük föl – tiszta szándékú is, nem válik-e rosszhiszeművé, miként a kis híján betörővé „avanzsált” norvég matematikusok?
