Az év emberének kiáltotta ki januárban a Time című amerikai hírmagazin a komputert; lap­társa, a Newsweek, szeptember 5-i számában viszont már a körözöttek listájára száműzte. Az év elején még ünnepeltből bűnbak lett. Legalábbis olyan eszköz, amelynek segítségével bűncselekmény is elkövethető.

Emlékezzünk csak a minapi hír­re! Az évszázad legnagyobb bank­rablását készítették elő matemati­kusok a Trondheimi Műszaki Fő­iskola számítógépén: pontosan fölmérték vele a Norvég Nemzeti Bank telepítését, az alatta húzódó csatornarendszert, és hajszálpon­tosan elkészítették a 4 milliárd koronás (körülbelül 24 milliárd forintos!) aranykészlethez vezető út térképét. Az értelmiségi bűnö­zők egy véletlenen buktak le: a csatornarendszer eső utáni ellenőrzésekor bukkantak rá a köztisz­tasági vállalat munkásai a prog­ramozó matematikusok gumicsó­nakjaira, hegesztőkészülékeire…

Egy másik eset gyermekjáték­kal kezdődött. Néhány amerikai srác a Wisconsin állambeli Milwaukee-ban a szülei által a szel­lemi épülésükre, a tanulásÁhoz vásárolt házi komputerrel kísér­letezett. A személyi számítógépet ugyanis A telefonhálózatra kap­csolva össze lehet kötni egy na­gyobb számítógép-rendszerrel. A központi komputert mintegy hat­van előfizető – a többi között egy hadiüzem, egy rákkutató intézet és egy nagy bank – használja. A tehetségesnek bizonyult kama­szok tréfából „megcsapolták” a nagy számítógépet. Játékos ked­vükben ugyanis bejátszottak néhány divatos rejtjel-kulcsszót a központi komputernek, amely egyszer csak „megnyilatkozott” a fiúknak. Azok pedig, miután ját­szi könnyedséggel beférkőztek, az ilyenfajta betörés ellen nem vé­dett elektronikus agyközpontba, hozzáláttak a gép faggatásához.

Nem volt nehéz dolguk a gyere­keknek, hiszen a bonyolult, számítógépbe nem kevés fáradsággal betáplált információk (avagy titkok) aránylag egyszerű módon lehívhatók az otthoni szí­nes tévé képernyőjére. Aki ismeri (vagy véletlenül megtudja) a rejt­jel-kulcsszót, az előtt – beavatottnak tartván – megnyilatkoznak a chipek. Csupán okosan kell tudni kérdezni tőlük, és máris vá­laszolnak: igennel vagy nemmel.

Tulajdonképpen a számítógép né­hány évtized óta tartó diadalme­nete éppen a szerkezet viszony­lagos egyszerűségével magyaráz­ható.

Az amerikai adóhatóságok nyo­mozásra is fölhasználják a szá­mítógépek tudását. Különféle piackutató cégek hatalmas cím­listával rendelkeznek. Alanyaik gyanútlanul válaszolják meg a látszólag ártatlan kérdéseket: Sa­ját házában lakik? Milyen gyak­ran vesz új autót? Mennyit szo­kott fizetni a telefonért? stb. A címjegyzékeket (és nemegyszer a hozzájuk kapcsolódó kérdés–fe­lelet programokat is) szívesen ve­szik a nagy áruházhálózatok, amelyeknek gombnyomásra ren­delkezésükre állhat a reklám, il­letve az eladás céljára kiválasz­tottak tömege. Az adóhivatalnak szintén megvan a maga kompu­tere – az adófizetők adataival együtt. A piackutatóktól aránylag olcsón megvásárolt közvélemény-kutató (természetesen címlistás) programot – ugyancsak számító­gép segítségével – összeveti az adóbevallásokkal: összhangban állnak-e a befizetett adó összegé­vel, a gyanútlanul bevallott vásár­lások és kiadások? A szembeötlő különbségek pillanatok alatt ki­ugranak, máris kiderülnek a tur­pisságok, leleplezhetők az adócsa­lók.

A számítógépek széles körű el­terjedésével kialakult új „műfaj”, a komputeres bűnözés ellen szakemberek egész hada küzd. Egyre több elektronikus agyat szerelnek föl különféle biztonsági „zárakkal”, riasztóberendezések­kel, hogy megakadályozzák az il­letéktelenek bejutását a mikroelektronikus chipek birodalmába.

Ugyanakkor éppen ezzel az óvin­tézkedés-sorozattal tetemesen meg is nehezítik az adatbankok rendeltetésszerű használatát az előfizetők számára. Az egyszerű­ség jegyében népszerűsített szol­gáltatás így válik bonyolulttá. Rá­adásul még mindig ott a nagy kérdőjel: miként szűrhetők ki a bűnözők, csalók a titkos jelszava­kat, kódokat ismerő előfizetők kö­zül? Vagy ha ma még minden előfizető – tegyük föl – tiszta szándékú is, nem válik-e rossz­hiszeművé, miként a kis híján be­törővé „avanzsált” norvég mate­matikusok?