Kevéssé ismert, cseppet sem sláger művekkel jöttek a művészek. Mégis telt ház fogadta, és viharos taps búcsúztatta az estét. Mendelssohn és Verdi kamaradarabjai kevésbé lelkesítették az egybe gyűlteket.
De a hölgy?! Aki csak a végén mutatta meg humorát, amikor kiderült, a pesti közönség nem éri be egy ráadással, ő viszont ezzel a zenekarral nem készült többel. Nem sűrűn esik meg, hogy az előadóművész színpadra hív egy tolmácsot, megkéri, ugyan mondja már meg a hallgatóságnak, hogy szívesen énekelne még, de nem tudja mit. Ezt olyan bájjal tette, hogy a teremben nem vették zokon, inkább kacagás volt, és öröm, hogy mégis csak sikerült találni egy újabb ráadást.
Amire nem hiába volt kíváncsi a publikum. Az a pillanat, amikor belépett a színpadra egy filigrán termetű, szigorú kontyba fogott hajú hölgy, és az első akkordok után a fejére csapott egy cilindert, ami csak játékszere volt, míg végigénekelte Britten Les Illuminations (Színvázlatok, szopránra és vonószenekarra) című művének kilenc dalát, néha megállt az idő. Ezeket a dalokat a brit zeneszerző 1939-ben alkotta a francia Rimbaud verseire.
Nagyon kell tudni átadni az érzéseket akkor, ha valaki franciául énekel Pesten, s nem éppen dallamos zenét. De drámákat, szenvedélyeket, félelmeket, indulatokat, háborgást és szelídséget – és sok minden mást is meg tudott mutatni a hangjával, mozdulataival, színészi és zenei világával Patricia Petibon. A közönség meg ámulattal figyelte a jelenséget. Ahogy a végén Purcell Dido és Aeneas című operájából Dido búcsúját is, és ami után sehogy sem akarta elengedni.
