Elkényeztettek bennünket az utóbbi időben a francia filmek. A sor, sajnos, most kissé megszakad, mert a Nyitott szívvel melodramatikus története erényei mellett is a giccs határát súroló, csak közepes-jól sikeredett mozidarab, nem „irodalom”, csak amolyan filmlektűr.
Mila (Juliette Binoche) és Javier (Édgar Ramírez) harmincas éveiben járó orvos házaspár. Megbecsült szívsebészek egyazon kórházi osztályon, tíz éve őrülten szerelmesek egymásba, és a munkán kívül elég fiatalos lazán veszik az életet és annak szabályzóit. Ebben egy igazi baj van csak: Javier olyannyira alkoholista, hogy bár kitűnően műt, még bemosakodás előtt is meg kell húznia az üveget. Ez pedig ebben a szakmában is életveszélyessé válhat. Mivel alkoholizmusa egyre többeknek szúr szemet, Masson igazgató (Bernard Verley) felfüggeszti Javier operációs jogát, bár érdemeire tekintettel nem bocsátja el.
A férfi egyre nehezebben dolgozza fel magában a parkolópályát, egyre frusztráltabb és egyre többet iszik. Már az is szóba kerül a pár között, hogy mindketten kilépnek, és elmennek missziós orvosnak Javier szülőföldjére, Dél-Amerikába. Csakhogy a lakással együtt a kapcsolat is fokozatosan kiüresedik.
Időközben kiderül, hogy Mila nem várt terhes, de mert munkahelyi leterheltsége is megnőtt, ezt elhallgatva férje elől küretre készül. Javier másoktól tudja meg, hogy felesége babát vár, ő szeretné a gyereket, az nem. Aztán az utazás is tolódni látszik a szülés utánra, Javier egyre féltékenyebb, őrültebb dolgokat cselekszik, pedig már Mila is várja gyermekük világra jöttét, mígnem egy végzetes baleset után, ha a gyermeket császármetszéssel meg tudják is menteni az orvosok, az asszony meghal, Javier pedig már csak képzeletében tudja átélni vele az elmulasztott, boldog, tengerparti együttlétet.
A Mathias Énard könyvéből Marion Laine által írt forgatókönyv tipikusan új-romantikus női történet, aminek szentimentalizmusára a rendező Marion Laine az álomképekkel még rá is tett egy lapáttal. A cím is többértelmű kíván lenni, egyrészt arra utal, hogy a film tele van többek által nehezen nézhető, nyitott mellkasú szívoperációk képeivel, amelyek elől, ha az ember igyekeznék eltakarni a szemét, akkor meg a feliratokat nem látja hosszú percekig. Másfelől arra próbál célozni, hogy ez a két ember nyitott szívvel van egymás iránt, csak hát vannak olyan esetek, mikor a beteg mégsem kel fel a műtőasztalról. Letagadhatatlan, hogy a mindenütt jelen lévő alkoholizmus akár értelmiségi családokban is tönkretesz kapcsolatokat, karriereket, de ennek kevésbé giccses feldolgozását szívesebben láttam volna viszont.
A filmnek azonban vannak erényei is, így főleg a két főszereplő játéka. Juliette Binoche (A lét elviselhetetlen könnyűsége, Három szín: kék, Az angol beteg, Csokoládé, Cosmopolis, Camille Claudel 1915 stb.) kétségtelenül a francia film egyik legnagyobb sztárja, aki ötvenhez közeledve most is hozza azokat az árnyalatokat, amelyek ezt a szerepet élettel, s végül halállal töltik meg.
A venezuelai születésű Édgar Ramírez (A titánok haragja, Zero Dark Thirty – A bin Láden-hajsza, A Bourne-ultimátum, Domino stb.) inkább a feltörekvő nemzedék tagja, de jó partner ebben a szerepben, főként, ami a szenvedélyeit illeti. Mellettük emlékezetes figura még Hyppolite Girardot, Marc szerepében, aki egyszerre barát és kolléga.
Laine rendezése tipikusan női romantikus látásmóddal meséli el a történetet. Aza magyarszlogen, hogy „a szenvedély szabaddá tesz” egyfelől igaznak látszik, valójában nem az, mert az alkoholfüggő valójában rab ember. Ez a két ember elvileg szerethető, de azért szertelenségük kissé meghaladja a korosztálytól elvártakat: nyugodt szívvel ülnek motorra alkoholos befolyásoltság alatt, romantikus heccből betörnek az állatkertbe, vagy ahova tetszik, szóval lehet, hogy ez a mai fiatal nézők felé nyitó attitűd egyfelől jó, de az én korosztályomnak ilyen kontextusban nem épp rokonszenves akkor sem, ha az alkoholizmus veszélyeire kíván rámutatni, mert ebben mindketten ludasak.
Antoine Héberlé kamerája, Mathilde Van de Moortel vágásai jól követik az eseményeket, a film zenéjéből pedig a régi Besame mucho motívumai emlékezetesek.
Sokkal többre nem emlékszik a kritikus sem, aki azzal az ajánlással kíséri a filmet, hogy aki megnézi, nem fog unatkozni, de aki kihagyja, az nem veszít vele sokat. A rendezőnő a film magyarországi bemutatójára hazánkba érkezik.
