A holokauszt vagonkiállítás célja, hogy a történelmi tényekkel ismertesse meg a fiatalokat, és ezáltal is emberségre nevelje őket. A vagonban megelevenedik a múlt a Novák Ilona múzeumpedagógus által kitalált és összeállított
rendhagyó történelemórán. Konkrét emberi sorsok, élettörténetek révén pozitív példát kapnak a látogatók: miként lehet embernek maradni minden körülmények között. Az erőszak, a gyűlölet és a bosszú sosem lehet megoldás. Iskolai csoportokat is várnak a soproni vagonkiállításra, kéretik előzetesen bejelentkezni a ++36 30 852 80 18 telefonon.
A szervezők a MÁV-tól kaptak korabeli, az 1940-es évek elején forgalomban volt vagont, amit annak idején tíz- és százezrek deportálására használtak. A kiállítás a Magyar Nemzeti Múzeum, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum, a Magyar Közlekedési Múzeum és a Mafilm anyagából áll. Huszonöt kép, korabeli gőzmozdony-zakatolás és zajfelvételek, katonai öltözékek, bőröndök, korabeli tárgyak a részei az installációnak. Az immár negyedik éve létező gördülő kiállítás 40 városban járt, mintegy 83 ezer diák vett részt rendhagyó történelemórán a vagonban. A gyerekek megismerhetik Schwartz Sándor történetét, aki futballista fiatalemberként négy év munkaszolgálatot bírt ki és 1944. június 29-én, a debreceni téglagyár rámpáján vagonírozták be. Auschwitzba hurcolták, majd még négy másik, koncentrációs tábort élt túl, míg végül 1945. május 2-án a bajorországi Mühldorf fenyveserdejében talált rá egy amerikai hadosztály.
Az országban elsőként Sopronban a működő egyházak és felekezetek egy-egy napra védnökséget vállalnak a kiállításért, így téve ökumenikussá a vagontárlatot. Napon délután fél öttől egy-egy egyházi személyiség tart lelki
szolgálatot és az egyházak tagjai mondanak verseket, ezzel is emlékeztetve valamennyiünket: „Egy közülük, egy közülünk.” A kiállítás március 7-től 11-ig, hétfőtől csütörtökig 8–17 óra, pénteken 8–13 óra között látogatható.
Nemre, korra, felekezetre és világnézetre való tekintet nélkül várnak minden jó szándékú érdeklődőt.
Jobbágy Károly: Sírok
Sírok, sírok – micsoda szó!
Főnévnek szántam,
s lám, gondolataim átható,
lényegetadó, szép tüzében,
igét is formál, példaképpen
egyesszámban:
Sírok… sírok.
Királysírok az ős Wawelben.
Faragott kőkoporsók…
Szent Jadviga s más… – nincs türelmem
sorolni;
nem is fontos.
A csönd, a pompa megható,
s kijár mindenkinek
– persze, aki uralkodó –,
lehet felnőtt s gyerek.
Íme!
Háromszáz éve már
ezen a szent helyen
e kis koporsó nyugton áll
és rezdüléstelen.
Valami holtan-született,
vagy néhány napot élt
csecsemő, királyi gyerek
testét őrzi, s az emberek
becsülik – semmiért.
Nem is élt!
Nem is nevetett!
Nem szólt egy szót…
De hát
itt van, s én nézem csüggeteg
az apró ládikát.
*
S egyszeriben a délután a délelőttbe hull.
Auschwitz!
A múzeum falán
képek… holttestek…
– Az talán
gyermek! Ruhátlanul.
S a legszörnyűbb (ami miatt
most mindez versbe lép)
üvegfal mögött haj… hajak,
szőkék meg feketék,
barnák, őszek és vörösek…
ápoltan és ápolatlan…
s köztük – mint közibük esett
virág – egy masnira kötött
szalag kis hajfonatban.
Milyen nagy ünnep volt az nálunk,
mikor eljött az a nap,
hogy szalagot kapott a lányunk,
fehéret meg két pirosat.
Kis varkocsa de soká nőtt meg,
hányszor fontuk játékosan?
Mutogatta sok ismerősnek:
„Ugye hogy nő már a hajam?”
Hány átvirrasztott éjszakában
emeltem fel a karomon?
Hányszor nevetett rám a párnán
derűs, vidám hajnalokon.
S ez is, akit én sose láttam,
s most apjaként siratom őt,
itt fuldokolt kapkodva, gázban
egy ilyen nyári délelőtt,
ez is, milyen sok szeretettel
nőtt fel, gügyögött, nevetett,
kirándult vasárnap szülőkkel,
tanult új virágneveket,
közben a haját fésülgette,
színes szalagot font bele…
S jött egy nap – megnyírták nevetve,
varkocsát olló vágta le.
Üvölteni!
Azt kellene,
ahogy torkomból
tellene,
reggeltől – másik reggelig.
Hiába?
Úgysem figyelik.
S gyilkos akad még mindenütt;
ki így, ki úgy, ki fojt, ki üt,
ki elhallgattat, ha beszélsz,
ki meggyaláz, amíg csak élsz…
És bennem is
önvád üvölt:
„Fegyvertársad volt, aki ölt!
Nem kiáltottál fel
te sem, járkártál
szín-ezüstösen, hadapród úr,
volt pisztolyod
és benne kékes,
hűs golyók…Igaz! – Nem ontottál ki vért,
de mit tettél
a szalagért?
a kislányért, a többiért, aki gettóba zárva félt?
A látogatás…
pár csomag…
nem menti
gyalázatodat…”
Ne bántsatok!
Ne bántsatok!
Mit tudtam akkor én,
hogy míg enyelgőn ballagok,
s elöntenek lágy dallamok,
Drach Mózes, a szegény, kinél csúsztatott palacsintát
ettem, s akinek álmainkat
meséltem, fuldokol;
s Zsuzsi, ifjúkorom szerelme
(milyen szép volt a szája, melle!)
felszáll, akár a toll;
s barátok, kikben benne éltem,
kapaszkodnak zihálva, térden
fölfelé valahol…
Valahol?
Itt!
Csak nézz körül!
E táj, ami itt elterül, mind velük van tele.
Az öregebb és nagyranőtt fák
akkor az ő füstjüket szítták,
belőlük épült mindegyiknek
törzse és levele.
Hamujuktól a fű is zöldebb.
Így élnek ma és tündökölnek,
levélben zúgnak, fűben élnek,
figyelmeztető síremléknek.
Királysírok az ős Wawelben,
kopott, halott kövek,
holt hercegek csontjával telten…Megnézem eljövet,
de belül már a Krakkó-táji
emlék villogó petárdái
robbannak, rengenek.
*
Sírok, sírok – micsoda szó!
Főnévnek szántam,
s lám, gondolataim átható,lényegetadó szép tüzében,
igét is formál, példaképpen
egyesszámban:
Sírok… sírok.
(Krakkó-Oswieczim, 1960. július 5.)
