Részlet a vagonkiállításból.A holokauszt vagonkiállítás célja, hogy a történelmi tényekkel ismertesse meg a fiatalokat, és ezáltal is emberségre nevelje őket. A vagonban megelevenedik a múlt a Novák Ilona múzeumpedagógus által kitalált és összeállított 
rendhagyó történelemórán. Konkrét emberi sorsok, élettörténetek révén pozitív példát kapnak a látogatók: miként lehet embernek maradni minden körülmények között. Az erőszak, a gyűlölet és a bosszú sosem lehet megoldás. Iskolai csoportokat is várnak a soproni vagonkiállításra, kéretik előzetesen bejelentkezni a ++36 30 852 80 18 telefonon. 

A szervezők a MÁV-tól kaptak korabeli, az 1940-es évek elején forgalomban volt vagont, amit annak idején tíz- és százezrek deportálására használtak. A kiállítás a Magyar Nemzeti Múzeum, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum, a Magyar Közlekedési Múzeum és a Mafilm anyagából áll. Huszonöt kép, korabeli gőzmozdony-zakatolás és zajfelvételek, katonai öltözékek, bőröndök, korabeli tárgyak a részei az installációnak. Az immár negyedik éve létező gördülő kiállítás 40 városban járt, mintegy 83 ezer diák vett részt rendhagyó történelemórán a vagonban. A gyerekek megismerhetik Schwartz Sándor történetét, aki futballista fiatalemberként négy év munkaszolgálatot bírt ki és 1944. június 29-én, a debreceni téglagyár rámpáján vagonírozták be. Auschwitzba hurcolták, majd még négy másik, koncentrációs tábort élt túl, míg végül 1945. május 2-án a bajorországi Mühldorf fenyveserdejében talált rá egy amerikai hadosztály.

Auschwitz-Birkenau: sínek a haláltáborba.Az országban elsőként Sopronban a működő egyházak és felekezetek egy-egy napra védnökséget vállalnak a kiállításért, így téve ökumenikussá a vagontárlatot. Napon délután fél öttől egy-egy egyházi személyiség tart lelki 
szolgálatot és az egyházak tagjai mondanak verseket, ezzel is emlékeztetve valamennyiünket: „Egy közülük, egy közülünk.” A kiállítás március 7-től 11-ig, hétfőtől csütörtökig 8–17 óra, pénteken 8–13 óra között látogatható. 
Nemre, korra, felekezetre és világnézetre való tekintet nélkül várnak minden jó szándékú érdeklődőt. 

 

 

 

 

 

Jobbágy Károly: Sírok

Sírok, sírok – micsoda szó!

Főnévnek szántam,

s lám, gondolataim átható, 

lényegetadó, szép tüzében, 

igét is formál, példaképpen

egyesszámban:

Sírok… sírok.

Királysírok az ős Wawelben.

Faragott kőkoporsók…

Szent Jadviga s más… – nincs türelmem

sorolni;

nem is fontos.

A csönd, a pompa megható,

s kijár mindenkinek

– persze, aki uralkodó –,

lehet felnőtt s gyerek.

Íme!

Háromszáz éve már

ezen a szent helyen 

e kis koporsó nyugton áll

és rezdüléstelen.

Valami holtan-született,

vagy néhány napot élt

csecsemő, királyi gyerek

testét őrzi, s az emberek

becsülik – semmiért.

Nem is élt!

Nem is nevetett!

Nem szólt egy szót…

De hát

itt van, s én nézem csüggeteg

az apró ládikát.

*

S egyszeriben a délután a délelőttbe hull.

Auschwitz!

A gázkamrába hajtott százezrek levágott haja.A múzeum falán

képek… holttestek…

– Az talán

gyermek! Ruhátlanul.

S a legszörnyűbb (ami miatt

most mindez versbe lép)

üvegfal mögött haj… hajak, 

szőkék meg feketék, 

barnák, őszek és vörösek…

ápoltan és ápolatlan…

s köztük – mint közibük esett

virág – egy masnira kötött

szalag kis hajfonatban.

Milyen nagy ünnep volt az nálunk, 

mikor eljött az a nap,

hogy szalagot kapott a lányunk, 

fehéret meg két pirosat.

Kis varkocsa de soká nőtt meg, 

hányszor fontuk játékosan?

Mutogatta sok ismerősnek:

„Ugye hogy nő már a hajam?”

Hány átvirrasztott éjszakában

emeltem fel a karomon?

Hányszor nevetett rám a párnán

derűs, vidám hajnalokon.

 

S ez is, akit én sose láttam, 

s most apjaként siratom őt,

itt fuldokolt kapkodva, gázban

egy ilyen nyári délelőtt, 

ez is, milyen sok szeretettel

nőtt fel, gügyögött, nevetett,

kirándult vasárnap szülőkkel,

tanult új virágneveket,

közben a haját fésülgette,

színes szalagot font bele…

S jött egy nap – megnyírták nevetve,

varkocsát olló vágta le.

 

Üvölteni!

Azt kellene, 

ahogy torkomból

tellene, 

reggeltől – másik reggelig.

Hiába? 

Úgysem figyelik.

S gyilkos akad még mindenütt;

ki így, ki úgy, ki fojt, ki üt,

ki elhallgattat, ha beszélsz,

ki meggyaláz, amíg csak élsz…

És bennem is

önvád üvölt:

„Fegyvertársad volt, aki ölt!

Nem kiáltottál fel

te sem, járkártál

szín-ezüstösen, hadapród úr,

volt pisztolyod

és benne kékes,

hűs golyók…Igaz! – Nem ontottál ki vért, 

de mit tettél

a szalagért?

a kislányért, a többiért, aki gettóba zárva félt?

A látogatás…

pár csomag…

nem menti

gyalázatodat…”
 
 
Ne bántsatok!

Ne bántsatok!

Mit tudtam akkor én, 

hogy míg enyelgőn ballagok, 

s elöntenek lágy dallamok, 

Drach Mózes, a szegény, kinél csúsztatott palacsintát

ettem, s akinek álmainkat

meséltem, fuldokol;

s Zsuzsi, ifjúkorom szerelme

(milyen szép volt a szája, melle!)

felszáll, akár a toll;

s barátok, kikben benne éltem,

kapaszkodnak zihálva, térden

fölfelé valahol…

Valahol?

Itt!

Csak nézz körül!

E táj, ami itt elterül, mind velük van tele.

Az öregebb és nagyranőtt fák

akkor az ő füstjüket szítták, 

belőlük épült mindegyiknek

törzse és levele.

Hamujuktól a fű is zöldebb.

Így élnek ma és tündökölnek, 

levélben zúgnak, fűben élnek, 

figyelmeztető síremléknek.

Királysírok az ős Wawelben, 

kopott, halott kövek, 

holt hercegek csontjával telten…Megnézem eljövet, 

de belül már a Krakkó-táji

emlék villogó petárdái

robbannak, rengenek.

*

Sírok, sírok – micsoda szó!

Főnévnek szántam,

s lám, gondolataim átható,lényegetadó szép tüzében,

igét is formál, példaképpen

egyesszámban:

Sírok… sírok.

(Krakkó-Oswieczim, 1960. július 5.)