A két, szovjet–orosz Minc akadémikus családja soha semmiféle rokonságban sem állt egymással. Bármily furcsa, még névrokonságban sem. Ezt biztos forrásból hallottam, amikor, alkalmas pillanatban a két híres orosz akadémikus közül az egyiket megkérdezhettem. (A nyitó kép: Russia in the Microphone Age: A History of Soviet Radio, 1919-1970. Szerző: Stephen Lovell.)
Az idő az 1970-es évek első fele, a hely Moszkva, ahol ki tudja, miért, a szovjet külügy sajtósai tucatnyi külföldi újságírót valami csuda-kutatóintézet meglátogatására invitáltak. Az intézet dísztermében, a pódiumon a műszaki tudományok művelőinek krémje foglalt helyet, hogy ismertesse a maga szakterületének legfrissebb eredményeit. Nem tudom, a tudósítók zöme hogy volt vele, de jómagam túlságosan sokat nem értettem a feltehetően fontos technikai részletekből. Igaz, volt hozzá valami ismeretterjesztő vetítés, meg némi laboratórium-látogatás is, de hát igazi laikusként csak az impozánsra vett látványt tudtam méltányolni – amiből mára semmi sem maradt meg az emlékezetemben.
Nem úgy, mint az a röpke, szerencsés pillanat, amikor a díszteremből távozóban, az ajtónál sikerült magamra vonni a szintén kifelé igyekvő nagy rádiófizikus és rakétaelhárítási radarhálózat-tervező Alekszadr Lvovics Minc akadémikus figyelmét. (Jobb oldalt; a kép forrása itt.)
Az idős tudós joviális jóindulattal fogadta, hogy a láthatóan izgatott ifjú tudósító megszólította: szeretne autogramot kérni tőle. Azt reméltem, akár egy gyorsinterjú is kijöhet a dologból. És már kérdeztem is. Hogy vajon rokonságban áll-e Alekszandr Lvovics Minc akadémikus a másik Minc akadémikussal, Iszák Izraelevics Minccel. Hát, ezt talán nem kellett volna. De nem sejthettem, hogy az „én” Mincemet, a rádiófizikust, egy külföldi tanulmányútról hazatérve 1938-ban kémkedés hamis vádjával tízévi gulágra ítélték, miközben a „másik” Minc éppen a szovjet hivatalos történetírás új csillagaként jelent meg a propagandában. Mindenestre tény, hogy a kérdésemre villámgyorsan megkaptam a felpaprikázott akadémikus válaszát: „Micsoda? Hogy rokonságban? Fiatalember, én azzal az alakkal a névrokonságot sem vállalom!” És elviharzott.
Az agg Iszák Izraelevics Minc hivatalos történész-kedvenc (A kép forrása itt.)
(Természetesen az igazi újságíró nem elégszik meg egyetlen forrással. Iszák Minc esetében is így történt, és akkor kiderült, hogy a Sófár a Magyar Nemzet-on-line-ból vette át Krausz Tamás közléseit. Abszolút fakenews volt (persze, miután föllelhető, ma is az, bár akkoriban egyszerűen hamisításnak nevezte a szakma. Miért? Mert a szöveg-összefüggésből kiragadva idézi Krauszt, hogy „a holokauszt a Szovjetunióban kezdődött”. Ez a fél mondat valóban, még az Eszmélet-tanulmányban is szerepel Krausznál. Csakhogy a tejes szövegrész nem arról szól, mintha a szovjetek művelték volna elsőként a holokausztot, hanem arról hogy a módszeres népirtást (és nemcsak zsidók, hanem oroszok ellen is) a hitlerista fegyveres erők a megszállt szovjet területeken kezdték véghez vinni. Krausz mondata nem szerencsés ugyan (de később kiderül, hogy Krausz mit is mond ott valójában), csakhogy az „idéző” nyilván szándékosan értette félre. Legalábbis a tudósítás egésze kvázi a Schmidt Mária-féle tézisek igazolásának tűnik, mintha Krausz is azt írná meg a könyvében… Feltételezhető, hogy az Iszajevics freudi elszólás a hír készítőjétől, akinek alighanem Szolzsenyicin járt az eszében, aki valóban: Alekszandr Iszajevics volt…)
Nekem pedig földbe gyökerezett a lábam. Mert a kevéssé hízelgő véleményt sokan hallhatták az ajtóban kifelé igyekvők közül, nemcsak kollégák, hanem szervezők és más, fél- vagy teljes állású hivatalos emberek is.
Mondtam, csaknem fél évszázaddal ezelőtt, az 1970-es évek első felében történt, Brezsnyev Moszkvájában. Ahol, ugye, a falnak is füle volt, és sokan jobbnak látták, ha lakatot tesznek a szájukra. De ez a sokat próbált, hetvenen felüli tudós férfiú aztán nem.
Epilógus – 45 év múltán Alekszandr Lvovics Minc akadémikus munkássága két szálon is összekapcsolódik Kujbisev, az 1991-ig zárt város nevével (1991 óta ismét: Szamara). A szovjet belbiztonsági szervek által három ízben is meghurcolt tudóst egyszer öt évi, később 10 évi kényszermunkatáborra ítélték. Ám Joszif Sztálin személyes utasítására mindkét alkalommal hamarosan visszahelyezték az ország védelmi képességeinek szempontjából kritikusan fontos munkaköreibe. Hivatalosan azonban a két Gulág ítélettel zárult ügyben csak két és fél évtizeddel később: 1956-ban, illetve 1958-ban rehabilitálták.
A helyzet fonákságát mutatja, hogy bár formailag még priusza volt, sőt ténylegesen nyomozás alatt állt, 1941-ben a szovjet hadsereg ezredesi vállapját viselve, ő vezette a Kujbisevbe tervezett, titkos, 1200 kW-os föld alatti rádióállomás („NKVD 15. sz. objektum”) tervezési munkáit és kivitelezését. Különlegessége az akkoriban páratlanul nagy sugárzási teljesítmény kialakítása mellett az volt, hogy a Volga menti városból 1942 őszétől az ország teljes, német megszállás alá került területére (sőt külföldre is) képes volt hadijelentéseket és egyéb műsorokat sugározni. (Természetesen sok-sok antennáját az adott körzetben, a felszínen helyezték el.) A legendás szovjet rádióbemondó, Jurij Levitan 1941. június 22-én jelentette be a moszkvai rádióban, hogy a náci-fasiszta német hadsereg megtámadta a Szovjetuniót.
Kujbisev, a mai Szamara volt kiszemelve arra az esetre is, ha a Wehrmacht már Moszkvát fenyegetné (ami valóban bekövetkezett), ide – mint átmeneti fővárosba – telepítették a közhivatalokat és a diplomáciai képviseleteket. Megépült ott Sztálin titkos bunkerje is – manapság turistalátványosságként látogatható. A generalisszimusz azonban Moszkvában maradt (a Kremlhez közel, egy nagy metróállomáson rendezték be főhadiszállását); ellenben egyetlen leányát, Szvetlánát evakuáltatta a kujbisevi bunkerbe.
Kujbisev, mint zárt, védelmi és hadiipari tekintetben megkülönböztetett jelentőségű város, egy másik szálon is Alekszandr Lvovics Minc akadémikushoz kötődik. Fontos láncszeme volt annak a rakétaelhárítást szolgáló távol-előrejelző rendszernek, melynek tervezésében és radarhálózatának a létrehozásában a tudósnak a múlt század második felében kulcsszerepe volt.
