A magyar férfiember archetípusa a gazda – mondta Orbán Viktor. Ez lehet nagy igazság, lehet címeres baromság (ez utóbbi inkább), de akár ez, akár az, bizony genderelmélet a javából: vagyis olyan teória, amely ellen éppen ők ordibálnak és hadakoznak leginkább. (Illusztráció: magyar gazdák; Budapest Retró – Papp Gábor Zsigmond filmjei)


Rendben, akkor ez nem genderelméletnek szánódott, ha egyáltalán tudta a magyar miniszterelnök, hogy mi a bánatot beszél. Ha tehát nem genderelmélet, akkor történeti-szociológiai alapvetés. Kezeljük tehát ebben a minőségében.

Ebben az összefüggésben egyfelől érdemes megjegyezni, hogy a jobbágyfelszabadítás előtt nem volt magyar férfi, minthogy azt megelőzően szinte csak földesurak és jobbágyok voltak, következésképp a népszaporulat a magyar történelem túlnyomó részében a nőknek és kizárólag a nőknek köszönhető.

Másrészt – mert történeti a közlendő – vegyük elő az 1876. évi, a cseléd és gazda közötti viszony szabályozásáról, a gazdasági munkásokról és a napszámosokról szóló XIII. törvénycikket. Sok érdekes dolgot találhatunk benne, én most csak röviden idézném egy-két bekezdését, lássuk hát, milyen a magyar férfiember archetípusa Orbán Viktor ideája nyomán:
A 24. § szerint „A cseléd pedig, ki… azon szolgálatba, melyre szegődött, beállani vonakodik, a gazda kívánatára arra hatóságilag kényszerítendő.”
A 44. § szerint: „A cseléd tartozik ládáját, ruháját és minden ingóságát, ha a gazda úgy kívánja, gazdája házánál tartani. Ha a gazdának alapos gyanúja támad, a cseléd holmiját, annak jelenlétében megvizsgálhatja…”

Márai az Egy polgár vallomásaiban idézi ezt a textust, s az alábbiakat teszi hozzá: „ezzel a joggal a «gazdák» sűrűn éltek”, s ez a szabályrendelet „Kongóban is alkalmas lenne fekete rabszolgák és fehér gyarmatosok jogviszonyát szabályozni…”
A 45. § szerint: „A cseléd a gazda parancsait tisztelettel és megadással fogadni tartozik, kifejezések és cselekvények, melyek a család és háznép keretén kívül más személyek között sértőknek tekintethetnek – a gazda irányában nem támasztják a vélelmet, hogy a cselédet becsületében érinteni szándékozott volna.

Márai ehhez is fűz megjegyzést: „Magyarul, a gazda szidhatja a cselédet, mint a bokrot, lecsepülheti a sárga földig, becsmérlései nem «tekintethetnek sértőknek». Ilyen feltételek mellett élt – és él ma is – a polgárság közös fedél alatt cselédeivel.”

Bőven lehetne szemezgetni a fenti törvénycikk paragrafusaiban, én most még egyet idéznék, tekintettel arra, ahogy a Magyar Tudományos Akadémiát a hatalom kolonizálta, úgy is mondhatnám, cselédesítette, s ahogy a folyamat az új elnök megválasztásával tegnap perfektuálódott. Tudniillik a 3. § az alábbiakat mondja ki, miheztartás végett:

„Nem tekintethetnek cselédeknek: a) azok, kik tudományos előkészültséget s általában magasb miveltséget feltételező, habár folytonossággal tartó szolgálatokat teljesítenek…”

Végezetül, hogy teljes legyen az összképünk a gazda–cseléd-viszonyról, javaslom, hogy a miniszterelnök s kiterjedt udvartartása az Édes Annának ne csak a legelső sorait olvassa el, a Kun Béla elrepül című részt, amit naponta hétszáznyolcvanötször illik a soraikból visszabüfizni, hanem jussanak el egyszer a legvégéig is, hogy végre láthassák, milyenné terebélyesedhet is a magyar férfiember archetípusának, a gazdának és a cselédnek a viszonya.

Archetipikus forma, a képzeletbe sokszorosan beidegződött primér tapasztalat.