Helyzetkép – hű, de régről, éppen hatvan évvel ezelőttről. Akik akkor középiskolás diákok voltak, ma minden bizonnyal valamennyien nagypapák, akár sokszoros nagyszülők, közelebb a nyolcvanhoz, mint a hetvenhez. Remény szerint jó életük volt, még ha időnként gondokkal nehezült napok, hetek, hónapok kísérték is őket. Ki-ki továbbtanult, bevonult katonának, pályát-munkát választott magának, szerelmes volt, udvarolt, megnősült, fészket rakott, otthont teremtett, gyerekeket nevelt, törekedett a meglévőnél kedvezőbb munkahelyet találni, jobb fizetést elérni. Lehet, sőt, biztos, nem egy közülük vezető, magas beosztású férfivá érett, talán kutató, netán tudós lett. Sok egyéb történés, esemény, szétágazó életutak…már egy másik, ennél sokkalta alaposabb, szociográfiai riport támája lenne, lehetne valamennyi. Remény szerint tisztességes, gazdag életű felnőtt lett az egykori Jancsikból, Karcsikból, Jóskákból, Tibikből, Lacikból – koleszosokból. Érdekes lenne, ugyan mit válaszolnának a napjainkban annyi idősek (mondjuk, az unokáik) ugyanazon kérdésekre, amelyekre nagyapáik – a krónikás érdeklődése alapján… A nyitó képet Kozma Endre a „Régi Győr” című várostörténeti archívumából kölcsönözte, köszönet érte. A felvétel körülbelül akkor készülhetett, amikor az alábbi írás, ami a Kisalföld című megyei napilap 1964. január 23-i számában jelent meg. A szóban forgó kollégium a középső épület a képen.

«Jancsik, Karcsik, Jóskák, Tibik, Lacik között töltöttem egy estét. Tizennégy, tizenöt, tizenhat, tizenhét éves legénykék között. Közös lakásukon kerestem fel őket, a kollégiumban. Címe: Rejtő Sándor Kollégium, Győr, Lenin út 51. Hatvannégy textiltechnikumi tanuló, a gondnok és családja (egy lánya van, Debrecenben orvostanhallgató), valamint a szakácsnő és a takarítónő lakik ott.

A vacsorát már elfogyasztották. Micsoda étvágya van ennek a pelyhes állú diákcsapatnak! Milyen jó szakácsnője van ennek a kollégiumnak! Az elsős srácokat megkérdeztem: mi a kedvenc ételük. Ezek voltak a feleletek: rántott hús, túróscsusza, palacsinta, borsóleves, mákostészta (sokan szavaztak rá), hal.

Az étkezde mellett, az egyesben (így hívják a klubot) ketten zenéltek, öten hallgatták őket, A harmonikás nyolc éve játszik már – decemberben kapott az otthon egy nagy „Aidát”. (A szerk. megj.: tangóharmonika-márka.) A kedves-komoly tekintetű, barna fiú könnyedén gyönyörködtet játékával.

Kutyája is van a kollégiumnak. Fajkutya, fekete puli. Hangoskodó, de könnyen barátkozó jószág. Felkísért az emeletre.

Diákszövetkezeti gyűlés. Tizenhárom negyedikes ült össze. Egy rendkívüli napirendi pontot iktattak a szövetkezeti gyűlés programjába: Tizenegynéhány kérdésre válaszolt a tizenhárom fiatalember.

– Hány öltöny ruhád van?

Négyen kettővel, hatan hárommal, hárman néggyel válaszoltak. Aztán kiderült, hogy mindegyiknek van legalább két kabátja is, ballonja, melegítője, két-három pulóverja, átlagosan négy pár cipője…

Órája is mindegyiknek van. Csak az egyiké rossz. Nem vigyázott rá, megütötte, áll. Kényelemből nem hordja, ne kelljen rá ügyelnie.

– Hiszel istenben? Nem. Tizenketten felelték ezt. A sarokból egy válasz:

– Van isten, ha holnap nem hívnak ki… – Ki a kedves külföldi és magyar íród?

A szavazatok: Hugo: 4, Zola: 4, Leo Tolsztoj: 1, Shakespeare: 1, Steinbeck: 1, Aragon: 1 és Hemingway: 1.

– A magyarok közül Jókai: 4, Mikszáth: 2, Passuth, Mesterházy, Arany, Móra, Fekete István, Tamási és Szilvásy 1–1 lapon szerepelt.

Tizenhárom fiú, tizenhét évesek. Komolykodó, romantikus lelkek. Az izgalom, a szép, a nemes, a szerelem, a meghökkentő helyzetek, a bátorság, a nagy hősök keresői és kedvelői. Csoda, ha Victor Hugo és Jókai ennyire közel állnak hozzájuk?

Amikor a ponyváról érdeklődtem, így válaszolt az egyik: „Egyszer olvastam, félóra alatt végeztem vele, nem volt érdekes.”

A „kis” Jancsik, Karcsik, Jóskák, Tibik, Lacik végeztek az iskolai feladatok „utótanulásával”. Ők is kaptak még néhány kérdést:

– Voltál-e már szerelmes? Fele igennel, fele nemmel válaszolt. Dacos felkiáltó jelek a „nem”-ek után. Bizonytalan, halványan írt „igen’’-ek, ponttal és pont nélkül az i-betűn. Dőlt betűs, felnőttutánzó írás, kerek, gyerekes betűkapcsolás. Önmaga előtt szégyenkező, talán nem-is-igaz „nem”-ek. De az „igen”-ek minden esetben igazak.

– Hány szobás a lakásotok és hányan laktok benne?

Egy szobája öt családnak van, és több mint négyen laknak benne, az átlagszámítás szerint. Kétszobás lakásból tizennyolcan jöttek a kollégiumba, és négyen-öten vannak hozzá; két-három gyerek és a szülők. Háromszobás lakással hárman dicsekedhetnek. A statisztika átlagértékei jók. De: három egyszobás lakásban öten-öten; egy kétszobásban kilencen, egy másikban heten és kettőben hatan élnek. Ez már nem jó.

Az ám, a kollégium egykoron, a 2. világháború előtt a győri Tanítók Háza volt; az archív felvétel az avatása idején készült. (Forrása: „Régi Győr” archívum.)

A Jancsik, Karcsik, Jóskák, Tibik, Lacik megmosakodtak, aludni tértek. A kollégium pedagógus-gondnokával beszélgettem még egy kicsit, míg elült a zaj és a csoszogás a folyosón. Élvezettel hallgattam ízes csíki beszédét, a szeretet, a gondoskodás és a felelősség szavait.

A kollégiumban még egy-két tréfa elröppent a hálók egyik sarkából a másikba, aztán kialudtak a lámpák, és hatvannégy egészséges, erős ifjú ember álomra szenderült.

A kapu zárjában kettőt kattan a kulcs.»

(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)