A (látszólag) meghatározhatatlan korú férfi hajnaltól késő estig hirdeti az osztrák főváros talán legforgalmasabb terén a természet védelmét (ennyiben a Zöldek egyik apostolának számít) a levegő és a napfény jótékony hatását, tisztelhetik miatta a naturisták is, valamint egy buddhista szerzetes állhatatosságával a békét, boldogságot és jóságot. Ő Waluliso. Legalább másfél, két évtizedig jóformán havonta, volt, amikor még gyakrabban találkoztam vele, akár télen, akár nyáron, akármelyik évszakban vitt Bécsbe az utam, a város szívéből Waluliso nem hiányozhatott. A megszállottak kedves mosolyával fordult mindenkihez. Apostola volt a természetes környezet, a béke, az okos megegyezés, a barátság, a jóság, az emberség védelmezőinek… (A kép forrása: www.wir-waren-so-frei.de)
Jelképe Bécsnek is nem egy van: az alter Steffl, a Szent István-dóm, a Schönbrunn, a keringőkirály Strauss szobra, a Hofburg a spanyol lovasiskolával, a Hősök terén várakozó megannyi fiakerrel, az ENSZ-város íves magasházai, a Duna-torony, a Práter, a Grinzing és társai a megszámlálhatatlan borkiméréssel, a Heurigerekkel…
A Ballhausplatz a mindenkori osztrák kancellár és külügyminiszter hivatalával azonosult, miként a Kärtnerstrasse és a Graben, az elegáns sétálóutca, a Mariahilferstrasse nyüzsgése és a Gerngross a lüktető kereskedelem fogalmával, a Sacher a tortáéval, a Café Central és a Landsmann az utánozhatatlan kávéházi hangulattal, Meinl pedig az illatos kávéjával…
A bécsi ember maga a megtestesült osztrák kedélyesség és szívélyesség: az „intézménnyé” vált Wiener Gemüt’.
Keletkeznek új jellegzetességek is Bécsben! Itt van mindjárt a „csak azért sem egyenes, hát hullámos” Hundertwasser-ház, a Löwengasse és a Kegelgasse sarkán; a nyár a télben: az Eldorado pihenőközpont; a heteken belül fölavatandó Austria Center: a Kreisky javaslatára épített hipermodern konferenciaközpont az ENSZ-városban. És van Bécsnek néhány esztendő óta Walulisója is!
Szervusz, Waluliso! Grüss’ Gott, Waluliso! Naponta ezrek köszöntik őt, a meghatározhatatlan korú, fehér tógás, hosszú botos férfit, kezében az egészség és érettség almájával, fején babérkoszorúval. Waluliso télen-nyáron, napkeltétől napnyugtáig az utcán van. Leginkább a dóm előtti Stephansplatzon sétál, szemlélődik, beszélget a hozzá fordulókkal. Időnként rövidebb-hosszabb prédikációkat tart a véleményére kíváncsiaknak a jóságról, a békéről, az egymás iránti tiszteletről és szeretetről. Waluliso büszke arra, hogy boldog, megelégedett ember. És főként igénytelen. Olyannyira, hogy még polgári nevét is elhagyta. Eredetileg ugyanis Ludwig Weinbergernek hívták. Az önmaga és környezete számára oly’ fontos elemekből – Wasser, Luft, Licht, Sonne, azaz víz, levegő, világosság és napfény – kezdőbetűiből rakta össze új nevét, melyhez keresztnévként a Wickerlt, a Ludwig bécsi becéző alakját (Lali) használja. Állítólag a vasúttól ment nyugdíjba; azt is beszélik róla, hogy csodálatos személyautót kapott valakitől ajándékba, azzal jár a bécsi belvárosba, meg külföldre is! Waluliso ugyanis ott van mindenütt Európában, ahol a békéről, a leszerelésről tárgyalnak, tanácskoznak. Miként az osztrák parlament előtt égő gyertyával a kezében jókívánságait fejezi ki az éppen hivatalba lépő új kormánynak, akként kíván eredményes tanácskozást az emberiség megmaradásáról tárgyalóknak is. Kisgyermekkorából maradt rá a Wickerl–Lali név. Abból az időből, amikor végtelen szegénységben kezdett ráeszmélni: meg kellene változtatni a békétlen, gonosz, gyűlölködő világot. A szenesládára kuporodva kellett aludnia, mivel nem volt elég fekvőhely a hétgyerekes család egyszobás otthonában. Légyfogót árult, idősebb hölgyeknek segített cipekedni a szatyraikat; az összegyűlt garasokból összecsukható ágyat vett magának. Egyszer aludt rajta csupán, másnap már egy ágyrajáró foglalta el, ráadásul még a cipőjét is Wickerllel pucoltatta. Mostani hajlékáig (állítólag a Dunasziget egyik szegletében lakik) majd’ negyvenszer költözködött. Bécs és környékének naturistái-nudistái Walulisónak köszönhetik, hogy megtelepedhettek a Duna-szigeten. Ki is kiáltották „Lobau királyának”.
Amikor a Weinbergerből Walulisóvá lett valamikori Wickerl öt esztendővel ezelőtt bevonult fehér lenvászon tógájában, babérkoszorúval a fején, botja végén a szovjet és az amerikai zászlócskával a bécsi belvárosba, hogy hirdesse a békességet, a szeretetet, hogy még sokáig ragyogjon a fényes nap a kék égbolton, egészséges levegőt szippanthassunk és tiszta vízben fürödhessünk, a sok furcsasághoz edződött bécsi rendőrök megjegyezték: „Újabb bolonddal gyarapodtunk”. Aztán nagyon rövid idő alatt megváltozott a véleményük, miután Waluliso, a bécsiek „Szókrátésze” szerfölött rokonszenves alaknak bizonyult ártatlan szokásaival egyetemben. Kedves, értelmes, olvasott ember. Mosolya nem az égre, a semmibe tekintőké, hanem a belső derűvel megáldottaké. Azt is mondhatnám, hogy a bölcseké.
Amikor végezetül megkérdezem tőle, ugyan mennyi idős, nem akartam hinni a fülemnek: a jó ötvenesnek látszó Waluliso ugyanis 1913-ban született…» (és 1996. július 21-én hunyt el szülővárosában.)
Waluliso végső nyughelye a Bécsi Központi Temetőben. (foto: http://www.viennatouristguide.at)
A fenti írás az akkor még tekintélyes újság, a Magyar Hírlap 37 évvel ezelőtti, 1987. március 28-i számának hétvégi mellékletében jelent meg.
