Az újságíró archívumából – Beszélgetés a halpiacon

Meglátni és megszeretni: így jártam Erfurttal, ahol először csupán néhány órát töltöttem, hogy tudósíthassak Willi Stoph keletnémet miniszterelnök és nyugatnémet kollégája, Willy Brandt szövetségi kancellár találkozójáról, ami bár sokak szerint jelkép volt, ám utat nyitott a „keleti szerződések” megkötése, végső soron a helsinki külügyminiszteri, majd két évvel később a 35-oldalú államfői találkozó és az európai biztonsági és sokoldalú együttműködési egyezmény előtt…  Akkor, 1970-ben még perceim sem voltak arra, hogy szétnézzek Erfurtban – miként csaknem másfél évtizeddel később – ebben gyönyörű városban. (A nyitó képhez: a Krämerbrücke, azaz a Szatócsok hídja a Gera partjáról; a háázak földszintjén ma is apró üzletek működnek, elsősorban régiségkereskedések és könyvesboltok.)Mintha Németország nyugati felének egy darabkája ékelődött volna be a sok tekintetben egyenszürke keletnémet országrészbe. Természetesen ezt a (talán) hangulati csalódást bizonnyal az okozta, hogy a Gera menti jó 200 ezres város pompás belvárosa marasztalta (és bizonnyal még ma is marasztalja) a látogatót, és már a német egyesülés előtti évtizedekben egy sor külföldi várossal – még a nyugatnémet Mainz-cal is! – ápolt testvéri kapcsolatokat. Híres szülöttei között említendő a zenész-zeneszerző Bach-család, a reformátor Luther Márton, aki Erfurtban tanult… Az alábbi írásomra archívumom egyik alsó fiókjában bukkantam rá. Abból az időből (1984. október 6.) származik, amikor a Magyar Hírlap melléklete külön, mélynyomású füzetecskében jelent meg hétvégenként. Íme:

«Augusztus végétől szeptember végéig heteken át Győr-lázban égett Türingia „fővárosa”, a 214 ezer lakosú megyeszékhely, Erfurt. Jól fölkészült csapatok érkeztek a Rába partjáról a Gera menti testvérvárosba. Igaz, a győri futballisták kikaptak az erfurtiaktól „Udvariatlanság lett volna, ha saját pályájukon poroljuk el vendéglátóinkat’’ – indokolta a vereség okát évtizede nem látott barátom, Inkey Pista (a kiemelkedően tehetséges szállodaipari szakember, sajnos, nagyon fiatalon itt hagyta szeretteit, barátait… – a szező), amikor Erfurt Váci utcájában, az Angeren öszefutottunk, a vendéglátó-ipari csapat azonban naponta többször is győzelmet aratott! Vidák Vince „vezényletével” Hegedűs László, Keller Sándorné, Román János és Virágh László alig győzte főzni az „echt magyarosch” bográcsgulyást, paprikás csirkét, sütni ezerszám a palacsintát az IGA, a Nemzetközi  Kertészeti Kiállítás Sternwarte nevű éttermében. Fogadkoztak is a helybéli szakácsok: jussunk csak el Győrbe, megmutatjuk a magyaroknak, milyen a türingiai konyha, a kacsasült gombóccal… A város egyik új lakónegyedében magyar játszóteret avattak; a fából faragott, ötletes játékszereket a győriek küldték ajándékba az erfurti gyerekeknek. Siegfried Hirschfeld főpolgármester-helyettes (okleveles közgazdász, a városi tervbizottság elnöke) is győri hírrel fogad:

– Épp most mentek városnézésre honfitársai, a Győri Városi Tanács itt időző küldöttségének tagjai. Szoros együttműködést ápolunk egymással, nem csupán mi, a város vezetői, hanem a politikai és tömegszervezetek, a vállalatok, sőt, a sajtó munkatársai is. Testvérvárosi szerződésünket a nyáron újítottuk meg. Választott tisztségviselőink, a tanácsi apparátus szakemberei gyakran megfordulnak az észak-dunántúli megyeszékhelyen. Legutóbb például az épületkarbantartást tanulmányozták…

– De hisz’ amerre csak jártam Erfurtban, mindenütt gyönyörűen felújított, jól karbantartott házakat láttam – vetem közbe.

– Pedig, ha tudná, mennyi még a teendőnk! Igaz, sikerült régi pompájában visszaállítani az Angert, s ha kipillantunk a városháza ablakán, előttünk, a Fischmarkton (az egykori Halpiacon) is új köntösbe öltöztetett reneszánsz lakóházak néznek vissza ránk.

Büszkék vagyunk arra, hogy a több mint 1200 esztendős település gótikus, reneszánsz és barokk stílusú városmagját, a nemzetközileg is számon tartott műemléki együttest legnagyobbrészt felújítottuk, a lakásokat, középületeket korszerűsítettük. Milliárdokat áldoztunk és költünk ezután is a műemlékvédelemre, lakásépítésre. De nézzen csak be a mellékutcákba, oda, ahol állványok veszik körül a házakat, vagy oda, ahová (még nem jutottak el az építőink! – javasolja a főpolgármester-helyettes. – Miként minden településen, itt is vannak (történelmileg, építészetileg kevésbé értékes, a lakásállomány megtartása, korszerűsítése szempontjából azonban fontos épületek. Olyan öreg házak, melyeknek lakói nem kívánkoznak el a belvárosból, de elvárják, hogy ők is összkomfortos, szép otthonhoz jussanak. Ez az, ami sok pénzbe és időbe kerül!

– Mi tehát az erfurti főpolgármester-helyettes legfőbb gondja?

– Az, ami az ország vezetőié is: 1990-ig megoldani az emberek lakásgondjait. Ebből a célból csupán Erfurtban még 15 ezer lakást kell építeni, 6800-at korszerűsíteni és mintegy húszezret felújítani. Az olyan régi városokban, amilyen Erfurt, időnként megoldhatatlan feladatnak látszik mindez. A mi pénztárcánk sem kimeríthetetlen, okosan kell gazdálkodni minden márkával. Rengetegbe kerül a közművek felújítása, az a sok nemes anyag, amit a műemlék- és műemlék jellegű épületekhez föl kell használni.

– Mennyi pénzzel gazdálkodik a város?

– Az idei költségvetésünk 474 millió márka (azaz: majdnem hárommilliárd forint – a szerző.); ebből oktatásügyre 110 milliót költünk. Huszonnyolcezer diák tanul az erfurti általános, közép-, főiskolákon és egyetemeken, további tízezer a szakmunkástanulók száma.

Az egészségügy büdzséje 35 millió márka. Sokat áldozunk a városi közlekedésre is, az idén 32 milliót…

– Ez valóban nagyon soknak tűnik. Mi az oka?

– Hagyományosan itt, Erfurtban a legolcsóbb a helyi közlekedés: mindössze 12 pfennigbe (72 fillér!) kerül egy vonaljegy. Csupán villamosvonal-hálózatunk harmincöt kilométer hosszú; a városi buszok valamivel rövidebb úton közlekednek. A keskeny nyomtávú erfurti villamosok és a magyar Ikarus-buszok évente mintegy 90 millió utast szállítanak. Minden egyes vonaljegyet 30 pfennig ártámogatásban részesítünk. A 12 pfenniges áron nem kívánunk változtatni, az állampolgárok számára olcsó közlekedés fenntartása szociálpolitikánk egyik vívmánya.

– Az évi mintegy 2500 új lakás építésére központi elosztásból származó pénzt használunk föl: 180 millió márkát kapunk erre a célra a megyei tanácstól. Ez annyit jelent, hogy lakásonként 72 ezer márkával gazdálkodhatunk, amiből nem csupán új otthont, hanem közművet, iskolát, üzleteket, járdát, parkot stb. is kell építenünk. Minél olcsóbban építünk, annál többet költhetünk kommunális célokra.

– Hogyan jutnak lakáshoz az erfurtiak?

– Az önök gyakorlatától eltérően, állampolgárainknak kb. hatvan százaléka a tanácstól kap állami lakást. Az ilyen otthonok bére általában a család (vagy az egyén!) jövedelmének 6–8 százalékát teszi ki. Nálunk is épülnek szövetkezeti lakások – folytatja Hirschfeld főpolgármester-helyettes. – A tagoknak mintegy 2500 márka „beugrót” kell fizetniük. Az építési kölcsönt már a szövetkezet veszi föl az államtól, amelyet a tagság, azaz a lakók, lakbér formájában fizetnek vissza. A törlesztés ez esetben sem haladhatja meg az állami lakások havi lakbérét. Erfurtban nagyon kevés, a környező falvakban, községekben viszont annál több családi ház is épül. A családi ház persze jóval drágább, mint a házgyári, körülbelül százezer márkába kerül. Az állam ezt a lakásépítési formát is nagyvonalú (mintegy 65–70 ezer márkás, hosszú lejáratú) kölcsönnel segíti.

– Néhány hónappal ezelőtt hoztuk létre a lakáscsere-központunkat. Ez afféle tanácsi szolgáltatás azok számára, akik az igényeiknél nagyobb lakásukat kisebbre szeretnék cserélni. Persze senkit sem lehet és szabad arra kényszeríteni, hogy kiköltözzék az igényeinél nagyobb területű otthonából. Szigorúan megtartjuk az önkéntesség elvét és gyakorlatát. Erfurtban mintegy 4000 nem eléggé kihasznált lakás van, ugyanakkor 5000-ben két-három nemzedék él együtt, meglehetősen szűkös körülmények között. Máris néhány száz nagy lakás – főként idős, egyedülálló – bérlője ajánlotta föl, hogy elcserélné otthonát kisebbre, összkomfortosra. Gondot okoz, hogy ezek az emberek szeretnének a régi lakókörnyezetükben maradni, ott kell számukra kisebb lakást keresni. A tanács egyébként vállalja a költöztetés költségeit is.

– Ön, amellett, hogy a főpolgármester-asszony helyettese, egyúttal a városi tervbizottság elnöke is. Miként érvényesül a demokratizmus a tervezésben? Hogyan sikerül összehangolni a lakosság, a vállalatok és intézmények érdekeit az állami célokkal?

– Erfurtban négy, választott népképviseleti szerv működik az államigazgatásban: a városi parlament 295, illetve a három városkerületi gyűlés, egyenként 150 képviselővel. Önöknél tanácstagoknak nevezik ezeket a választott személyeket. Türingia e rendkívül fontos ipari, közlekedési, mezőgazdasági, tudományos, kulturális központjában, Erfurtban, sok száz vállalat, intézmény működik. Tanácstagjaink az ő képviselőik is, hisz’ nem csupán lakóterületi közösségük, hanem a munkahelyi kollektívájuk érdekeiért is kénytelenek síkraszállni a bizottsági, illetve tanácsüléseken. Terveinket igyekszünk a legszélesebb nyilvánossággal ismertetni, megvitatni, a lehető legtöbb véleményt figyelembe venni. Sok nehéz helyzetben segített már nekünk az állampolgári bölcsesség és szorgalom. Ez utóbbinak nagyszerű példája a „Mach mit!”-mozgalom, az önkéntes városszépítés, környezetvédelem, tavaszi és őszi nagytakarítás, önerőből történő lakáskarbantartás, parkápolás, általában az önkéntes társadalmi munka. Visszatérve kérdésének lényegére: a választott testületek döntései sok-sok vélemény, javaslat, igény, kemény kritika, vita elhangzása után születnek meg. Döntéseink meghozatalakor figyelembe vesszük a városi tanácshoz érkező lakossági észrevételeket, beadványokat is. Legnagyobbrészt a közös ügyet – Erfurt szépítését, gazdagítását – szolgáló segítőkészség csendül ki ezekből a levelekből.»

(A szerző felvételei)