Bécs, 1955. május 15.: megérkezik a szovjet, az amerikai, az angol és francia küldöttség az országok külügyminisztereivel az élen. A delegációk gépkocsijai begördülnek a 3. kerületi Prinz-Eugen-Straße 27. szám alatti, csinos parkkal övezett Felső-Belvedere kastély elé (nyitó kép). A pompás barokk palota márványtermében írták alá az osztrák államszerződést. Azt az okmányt, ami (remélhetőleg) mindörökre meghatározta/meghatározza az Osztrák Köztársaság jelenét és jövőjét egyaránt. Már csak azért is, mert az olasz Belvedere szó jelentése: „szép kilátás”. Amikor gyakori (dolgozó) vendég voltam Ausztriában, gyakorlatilag jól megalapozott jelenről és szép kilátásokról tudósíthattam, még akkor is, amikor egyik vagy másik párt vagy politikus igyekezett fölkavarni a belpolitika vizeit. És még akkor is irigykedve figyeltük az általában okos politikusok és szorgalmas polgárok jólétre, biztonságra alapozott szövetségét. (Az alábbi írás 1980. május 13-án jelent meg a Magyar Hírlapban.)
«Az Ausztriáról szóló moszkvai nyilatkozat volt minden tekintetben a legjobb alap az országunk jövőjét meghatározó majdnem háromszáz nemzetközi tárgyaláson – mondja dr. Stephan Verosta professzor. A bécsi Ring legmozgalmasabb kávéházában, a Café Landtmannban – a közeli parlament, a Nationalrat képviselőinek fő találkozóhelyén – beszélgetünk a nemzetközi jogász Verosta professzorral, aki az ötvenes évek elején osztrák követként teljesített diplomáciai szolgálatot Budapesten.
– A magyar fővárosból visszatérvén, a Ballhausplatzon dolgoztam, a külügyminisztérium nemzetközi jogi osztályának vezetésével bíztak meg, így részt vehettem az államszerződés előkészítésében. Az 1955 tavaszán Moszkvában járt osztrák delegáció nemzetközi jogi tanácsadója voltam – beszéli. – A tárgyalások kiinduló dokumentuma, az 1943. október 19–30. között megtartott moszkvai értekezlet Ausztriáról szóló nyilatkozata kimondja:
„Az Egyesült Királyság, a Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok kormányai megegyeztek abban, hogy Ausztriát a hitleri agresszió áldozatául esett első szabad országot fel kell szabadítani a német uralom alól.
Ausztriának Németország által 1938. március 13-án történt bekebelezését semmisnek és meg nem történtnek tekintik. Ez időpont óta Ausztriában bekövetkezett bárminemű változásokat semmiképpen sem tekintik magukra nézve kötelezőnek. Kinyilvánítják azt az óhajukat, hogy Ausztria szabad és független országként visszaállíttassék, s ezáltal az osztrák nép részére éppúgy, mint azon szomszédos államok részére, amelyek hasonló problémákkal kerülnek majd szembe, megnyissák az utat, amelyen megtalálhatják azt a politikai és gazdasági biztonságot, amely a tartós béke egyedüli alapja…”
Őszintén bevallom, hogy az immár tíz esztendeje Európa sok városában tartott értekezletek százai után vegyes érzésekkel indultunk Moszkvába 1955 áprilisában – mondja Verosta professzor. – Meglepődtünk, amikor a szovjet állam akkori legfelső vezetői a protokoll szerinti legmagasabb szintű fogadtatásban részesítették a kicsi és megszállt Ausztria delegációját. Egyedül Kreisky, akkori külügyi államtitkár nem veszítette el optimizmusát, és így szólt: „Ha már ekkora tisztelettel fogadnak bennünket, akkor egyáltalán nem valószínű, hogy dolgunk végezetlenül megyünk haza”. És neki lett igaza: a tárgyalások Bulganyinnal, Mikojannal, Molotovval, Kaganoviccsal és Malenkovval mindvégig igen őszinte légkörben, a megegyezésre való törekvés szellemében folytak. Egyedül a valamikori német javak kérdésköre okozott némi nehézséget: az ausztriai olajmezők, nehézipari üzemek, a Duna-gőzhajózási Társaság stb. megváltása fejében 150 millió dollár értékű osztrák áru szállítását vállaltuk.
– Professzor úr! Az ön tudományos és gyakorlati tevékenységének középpontjában az osztrák semlegesség felé vezető út építése áll. Hogyan került szóba Ausztria semlegessége?
– Osztrák részről már 1946–47-ben fölvetette Renner köztársasági elnök a semlegességi státust. A formula a hidegháború éveiben befagyott, lekerült a napirendről. A tartós semlegesség megteremtéséhez ugyanis nem elegendő egyállam egyoldalú akaratnyilvánítása, szükséges hozzá a szomszédos államok és főként a nagyhatalmak bizalmának a kinyilvánítása is, egyebek közt abból a célból, hogy nemzetközi feszültségek, konfliktusok esetén tiszteletben tartsák az illető ország semlegességét. Amikor a moszkvai tárgyalásokon ismét napirendre került az osztrák semlegességi óhaj, a szovjet delegáció nagyon komolyan vette eltökéltségünket. Annál is inkább, mert ebben biztosítékot látott: ha csapatait kivonja Ausztriából, nem ismétlődik meg a trieszti eset. Azaz – miként ezt Andrej Gromiko az ENSZ Közgyűlése előtt akkor kifejtette – „Mi kivonultunk Triesztből, és az eredménye az lett, hogy a terület angol–amerikai támaszponttá vált. Hasonlót nem szeretnénk Ausztria esetében megérni.”
Okkal aggódott a Szovjetunió, ugyanis az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének megalakítása (1949) után a nyugati hatalmaknak egyre kevesebb érdekük fűződött az osztrák államszerződés megkötéséhez, illetve Ausztria semlegességi státusa elismeréséhez. A Nyugat álláspontját az osztrák kérdésben mindinkább a katonai köröknek az a törekvése szőtte át, amely Ausztriát a NATO támaszpontjává kívánta fejleszteni. A nyugati hatalmak halogató taktikája – a mintegy háromszáz tárgyalás az osztrák kérdésről – is az atlanti blokk érdekeit szolgálta, mert ha valamiféle módon sikerült volna Ausztriát a NATO fölvonulási területévé változtatni, meglett volna az összekötő kapocs az ugyancsak tagország Német Szövetségi Köztársaság és Olaszország között – Magyarország és Csehszlovákia nyugati határainak teljes hosszában.
– Visszatérvén a semlegesség kérdéséhez, érdemes emlékeztetni a olvasót a moszkvai tárgyalásaink után kiadott memorandum első pontjára: „Az osztrák szövetségi kormány – Ausztriának már 1954-ben, a berlini értekezleten tett azon nyilatkozata szellemében, hogy nem csatlakozik katonai szövetségekhez és területén nem tűr meg katonai támaszpontokat – most deklarációt tesz olyan formában, amely azt a nemzetközi kötelezettséget rója Ausztriára, hogy állandóan olyanfajta semlegességhez fogja tartani magát, mint amilyenhez Svájc tartja magát.” Ehhez magyarázatként még csak annyit – mondja Verosta professzor –, hogy egy hónappal később Bécsben, a négy nagyhatalom külügyminisztereinek értekezletén Molotov ismertette a moszkvai memorandumot, amelyet kormányaik nevében Dulles amerikai, Macmillan angol és Pinay francia külügyminiszter ellenvetés nélkül elfogadott. Minden készen állott tehát az osztrák államszerződés aláírásához.
Az események összefoglalója az osztrák filmhíradóban; tessék kattintani!
„Barátaim társaságában töltöttem 1954 szilveszterét – emlékezik dr. Thomas Chorherr, a tekintélyes bécsi Die Presse főszerkesztője. – Az éjféli koccintáskor jegyeztem meg: mindjárt 1955-öt írunk, és még mindig négyen ülnek a dzsipben, azaz tart még Ausztria négyhatalmi megszállása. Aztán gyorsan pörögtek az események; alig két hónapja dolgoztam a lapnál, amikor (erre csak később döbbentem rá!) történelmi napok krónikásává lettem. Engem bíztak meg az államszerződés aláírásával kapcsolatos összes eseményről való tudósítással…”
– Így tehát a szem- és fültanú hitelességével idézheti föl az akkor történteket – jegyzem meg.
– Ünnepi hangulat, eufória uralkodott Bécsben; piros–fehér–piros zászlók minden épületen. A belvárosi cukrászdák „szövetségeskalácsot” árultak, a bárokban ötnemzetiségi koktélt kevertek. A receptjére még most is emlékszem: vodka, vermut, angolkeserű, gin és egy kis osztrák bor… Reggel kilenckor tárták ki a Belvedere hatalmas, kovácsoltvas kapuját, ezrek özönlöttek be rajta. A parkot elárasztotta a nép. A márványteremben négy barokk asztalon feküdtek aláírásra előkészítve az államszerződés – egy-egy hetvenoldalas, orosz, angol, francia, német nyelvű okmányköteg – mappái. Az osztrák küldöttség után a Molotov vezette szovjet, majd az angol, az amerikai és a francia küldöttség érkezett meg. Elsőként a szovjet külügyminiszter írta alá a dokumentumot, amely visszaadta a szuverenitást, függetlenséget, szabadságot az Osztrák Köztársaságnak, az osztrák népnek.
Figl osztrák külügyminiszter fölmutatja az államszerződést a Belvedere előtti parkban összegyűlt tömegnek, és ezt kiáltja: Österreich ist frei! – Ausztria szabad!
– A külügyminiszterek rövid beszédei után Figl, az osztrák diplomácia akkori vezetője kézbe vette az államszerződés hatalmas, zöld kötetét, kivonult vele a palota erkélyére és fölmutatta az egybegyűlteknek, akik viharos lelkesedéssel üdvözölték a történelmi pillanatot. Béke, béke, béke, köszönjük! – harsogott a tömeg.
Az osztrák államszerződés aláírása – ez meggyőződésem – jelentette ki dr. Thomas Chorherr – a politikai enyhülés elindítására törekvő szovjet állami és pártvezetés nagyszerű kezdeményezése volt.»
(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)
