(Írta: Alain Garrigou / http://magyardiplo.hu) Norman Angell író a 20. század elején fejtette ki a háború irracionális természetével kapcsolatos álláspontját. Úgy tartotta, hogy az öreg kontinens országai között kiépült gazdasági és kereskedelmi kapcsolatok megakadályozzák majd a háborúkat.
Annak ellenére, hogy az első világháború egyértelműen megcáfolta e tételt, elgondolása mégis megtermékenyítette a liberális pacifizmust, és érvekkel szolgált a neoliberalizmusnak.
Jean Renoir 1938-ban készült, az első világháború idején játszódó híres filmje, A nagy ábránd egy német hadifogolytábor életén át mutatja be a gyilkos háborúk abszurditását. Címe azonos Norman Angell 1914 előtt nagy sikert aratott tanulmányáéval.[1] A legpusztítóbb háború nem kezdte ki a véres konfliktusok észszerűtlenségét bemutató könyv hitelességét. Újra kiadták 1933-ban, és a szerző még ugyanazon évben irodalmi Nobel-díjat kapott érte – vagyis épp abban az évben, amelyben Hitler hatalomra jutott. A kritikusok sokat csipkelődtek a szerző valóságtól elrugaszkodott ártatlansága fölött. Megírni a háború lehetetlenségét épp a világháború előtt? A háború a brit szerző szerint – mind a győztes, mind a legyőzött szempontjából – ésszerűtlen, értelmetlen jellegéről írni… valóban értelmetlen – ironizáltak az korabeli újságírók. 1945 után a könyvet elfeledték. Mai szemmel nézve értelmetlen anomáliának tűnhet, mégis többet érdemel kritikus csipkelődésnél.
Norman Angell az állította, hogy az európai gazdaságok kölcsönös függősége mindannyiuk számára megakadályozza a katasztrofális háborút, mert az lerombolná a gazdaságok között kialakult szinergiákat, csődbe vinné mind a győztesek, mind a legyőzöttek gazdaságát. Egy háború nyilvánvaló paradoxon, foglalta össze.
A tézis mindenképpen eredetinek számít – Angell pacifizmusa ésszerű. A korábbi pacifistáknál megszokott érveléstől eltérően nem azt állította, hogy a háború rossz, hanem azt, hogy ésszerűtlen.
Nem bánt szűkmarkúan a kiegészítő érvekkel sem, például kiemelte a nagyok közötti egyensúly mellett a játszmán kívül eső kis hatalmak felsőbbrendűségét: Svájc, Belgium, Hollandia, Svédország lakói gazdagabbak voltak, mint a nagyhatalmak polgárai, miközben nem rendelkeztek haderővel, és nem fenyegették őket nagyobb hatalmú szomszédaik.
Másik érvelése szerint a területszerzések nem teszik gazdagabbá a győzteseket, például Poroszországot, amely 1866-ban elcsatolta Schleswig-Holsteint vagy 1871-ben Elzász-Lotharingiát. Állítása szerint saját országa, a legnagyobb gyarmatbirodalom élén álló Nagy-Britannia nem zsákmányolja ki a gyarmatait alkotó országokat, nem uralkodik felettük, hanem társult státuszt alakított ki velük: „A brit gyarmatok valójában önálló nemzetek, amelyek szövetséges viszonyban állnak az anyaországgal.[2]
Konzervatív és pacifista hatalom. Azt jelenti ez, hogy a háború lehetetlen? Bár erősen sugallja, Norman Angell nem állítja teljes határozottsággal. Csak azt, hogy ha mégis bekövetkeznék, nem tartana sokáig. Akkoriban mélyen egyetértettek vele: elsősorban az érdekelt gazdasági körök, köztük a Bankárok Intézete, amelyben a szerző 1912. január 17-én, Londonban előadást tartott. A Financial Times főszerkesztője így kommentálta az eseményt: „Nyilvánvalónak tűnik, Norman Angell-lel gyakorlatilag egyhangúan egyetértenek.”[3] Olyan széles körű volt a siker, hogy társadalmi osztályokon, pártokon, országokon át hatott. Jean Jaurès a francia nemzetgyűlésben nagyívű nemzetközi politikai beszédében így említette:
„Nemrégiben megjelent Angell angol nyelvű könyve A nagy ábránd, és nagy hatást keltett Angliában. A csatorna túlpartján eltöltött néhány nap alatt azt láttam, hogy népes gyűlések hangos ovációval köszöntötték a könyv említését, és amikor lehetőségem volt angol konzervatív vagy unionista körökkel találkozni, egyhangúan azt nyilatkozták: »Ez a könyv az igazat mondja«. Mit is mond, uraim? Azt mondja, hogy az üzleti élet egyre inkább nemzetközivé válik, és ennek révén a népek érdekei olyannyira összefonódtak, hogy az egyiküket érő katasztrófa mindannyiuk számára ugyanolyan katasztrófát jelent.”[4] Ezt a kijelentést „élénk tapsvihar követte a szélsőbal részéről és néhány más baloldali padsorban is” – írta a Journal Officiel. A könyv sikeréről tanúskodik a számos francia, német, orosz, olasz, spanyol, lengyel és japán fordítás megjelenése.
A nagy ábránd a 20. század elején a kis- és nagyhatalmak rivalizálásától hangos nemzetközi helyzetben okkal varázsolta el az olvasókat, még a birodalmi létének csúcspontján lévő Nagy-Britanniában is. Amely éppen akkor valósította meg legutóbbi terjeszkedését a búr háború révén, amellyel London kivívta magának egész Európa nemtetszését, minthogy egy ugyancsak gyarmatosító fehér lakosságot támadott meg. Pedig a brit birodalom a hanyatlás jeleit mutatta, például egyre nehezebben haladt előre a keleti végeken. Gazdasági uralmát már kétségessé tette az időközben legnagyobb ipari hatalommá vált Egyesült Államok és még súlyosabban Németország, amely II. Vilmos hatalomra jutásával Weltpolitikjában (világpolitikájában) nyíltan hirdette globális törekvéseit. A fenyegetés élesen mutatkozott meg az Alfred von Tirpitz admirális által kezdeményezett hajóépítési program révén, amelyet a brit tengeri hatalmi túlsúllyal szembeni kihívásként értelmeztek. Mi lehet megnyugtatóbb egy hatalma csúcsán, ugyanakkor a hanyatlás küszöbén álló birodalom számára, amely büszke, de kezd kételkedni, mint azt ismételni, hogy katonai agresszió révén nem lehet semmit nyerni, tehát nincs értelme?
Nagy-Britanniának csupán néhány évre volt szüksége ahhoz, hogy a status quot fenyegető veszéllyel szemben konzervatív és pacifista hatalommá alakuljon át. Olyannyira, hogy óvatos kontinentális szövetségeket is kiépített, bár erősen kertelt a franciákkal kötött Entente cordiale jelentőségéről, és csak nagy nehezen győzte le a cári Oroszországgal szembeni előítéleteit. De nem volt elegendő magukat megnyugtatniuk, meg kellett győzniük a potenciális ellenfeleket is arról, hogy nem érdekük háborúzni.
„A nagy ábránd” elsősorban a németeknek szólt. Nem annyira azt akarta megértetni velük, hogy nem nyerik meg a háborút, hanem azt, hogy a győzelemmel sem nyernek semmit.
A londoni külügyminisztérium vezetője, lord Edward Grey politikája egészen az első világháborúba belépést megelőző napokig felemás volt. A német kormány végig azt hihette, hogy Nagy-Britannia nem fog beavatkozni, ez magyarázza Theobald von Bethman Holweg keserű kifakadását, amikor a britek a belga semlegesség megsértése miatt – „egy vacak papírfecni miatt” – hadat üzentek. Edward Grey visszafogottságát valószínűleg sokkal inkább a belső egyetértés hiánya okozta, mint saját kételyei, a németek pedig talán a gyengeség jeleként értelmezték.[5] „A nagy ábránd” sikerét látva a német diplomácia arra gondolhatott, hogy a brit közvélemény ellene van annak, hogy belekeveredjék a kontinensen folyó háborúba.
„A nagy ábránd”-ot az első világháború után el kellett volna felejteni. Nem is nagyon emlegették még a címét sem. A vérfürdő azonban új lendületet adott a pacifizmusnak. A pacifisták a „Soha többé!” és a „der des ders” [háború minden háború befejezéséért] jelszavakat hangoztatták, és alapvetően a háború erkölcsi alapjait támadták. De vajon sokáig figyelmen kívül lehetett-e hagyni a háború észszerűségi alapon való elítélését? És Norman Angell egyébként is sokakat állított saját álláspontja mellé. Elvei Nagy-Britanniában olyan politikai irányzatot hoztak létre, amelyet „liberális pacifizmusnak” nevezhetnénk, és amely oda vezette a brit elitet, az üzleti köröket és az egyetemi értelmiséget, hogy felemelje szavát az 1914-i háborúba való belépés és az 1916-i sorozás ellen. Ebből táplálkozott a versailles-i tárgyalásokon John Maynard Keynes által képviselt, a kártérítést elutasító gondolat is, továbbá az ez utóbbi által 1919-ben A béke gazdasági következményei [Les conséquences économiques de la paix] címmel írott pamflet.[6]
Vajon megadta a kegyelemdöfést Norman Angell elképzelésének a nácizmus németországi előretörése? Majdnem megmosolyogtató az a hebehurgya ötlet, amellyel elképzelnénk, amint a háború „értelmetlen” jellegéről próbáljuk meggyőzni Hitlert. Időközben az esszéíró munkáspárti képviselő lett a parlamentben, és elnyerte az irodalmi Nobel-díjat. Az ésszerűtlen sikernek vajon ugyanazok voltak az okai, mint 1914 előtt? Kétségtelen, hogy a könyv afféle ördögűzésként hatott Hitlernek a világot fenyegető beszédei hallatán. A nagy ábránd inspirálta a brit kormány által 1938-ig képviselt megbékítés [appeasement] politikáját, a müncheni egyezményt is beleértve. Tragikus példája ez egy naiv ábrándnak, mert azt feltételezte, hogy Hitler észre tér, ha kielégítik a követeléseit. Az illúzió azonban a béke volt.
Norman Agnell esszéista szerzőként keveset foglalkozott források idézésével, inkább sajtócikkekből merített, mint tudományos művekből, és nyilvánvalóan kevéssé törekedett elméleti magaslatokra. Elementárisan pozitivistának vallotta magát, a tényeknek magukért kell beszélniük. Semmilyen utalást sem található az általa egyébként ismert pacifista, de a kapitalizmus agresszivitásával tisztában lévő John Hobson 1902-ben írott, az imperializmusról szóló művére. Lenin innét merítve szállt szembe a háború valódi okának radikális és egyébként realista tézisével, és dolgozta ki „Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb foka” című művét.
Később az új világháború, a gyarmati felszabadító és forradalmi mozgalmak semmilyen esélyt sem hagytak Angellnek. Tézise azonban diszkréten továbbra is fennmaradt, ami részben visszamenőleg is bizonyítja az eredeti állítás erejét. Valójában ugyanis a „szelíd kereskedelem” gondolatát fejtegette tovább, azt, amelyről Charles de Montesquieu 1748-ban A törvények szelleme [L’Esprit des lois ] című művében is írt:
„A kereskedelem kigyógyít a romboló előítéletekből. Majdnem általános szabály, hogy ahol a szelíd erkölcs uralkodik, ott van kereskedelem, és mindenütt, ahol van kereskedelem, ott szelíd erkölcsök vannak.”
E gondolat a következő évszázad liberális gondolkodóinak köszönhetően tovább élt és terjedt.
A szelíd kereskedelem tézise a szemétkosárba került volna a két világháború után: „Szerintünk nem érdemli meg, hogy komolyan vegyék” – írta Albert O. Hirschman,[7] aki „csak az eszmetörténet egy epizódját” látta benne. Keynes azonban A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete című munkájában (1936) nem mondott le a liberális pacifizmusról, minthogy azt feltételezte, hogy a teljes foglalkoztatottsághoz való visszatérés kizárhatja azt az agresszív imperializmust, amely a külső piacok megszerzésére törő protekcionista államok jellemzője. Időben közelebb hozzánk, az 1970-es és 1980-as években a neoliberalizmus győzelme egybe esett a liberális demokráciához kötött béketeremtő kereskedelem dicsőítésével. Valóságos hitvallás ez, amelyet széles körben osztanak olyan liberális politikai vezetők, mint Bill Clinton:
„Ahogy azt Thuküdidésztől Adam Smithig megmondták a filozófusok, a kereskedelmi gyakorlat ellentmond a háborúnak”.[8]
Ez azonban egy kétes referencia – a görög filozófus volt ugyanis az első, aki azt állította, hogy a háborút az ember okozza – adott esetben az (athéni) imperializmus; ami pedig Adam Smitht illeti – számára a politika „az emberi őrültségek” kategóriájába tartozik. A hitvallás azonban elvezette az Egyesült Államokat oda, hogy megnyissa Kína előtt a Világkereskedelmi Szervezetet (WTO), arra számítva, hogy ezzel pacifikálhatja ideológiai ellenfelét.
Összefoglalva elmondható, hogy az olyan kifejezések, mint „a történelem vége”, vagy „a boldog globalizáció” – tulajdonképpen „a szelíd kereskedelem” megújult változatai. Igaz, első ránézésre alig vehető észre a referencia a háborúra. Mintha a háborús veszély kérdése fel sem merülne, mintha a globalizált piac jótékony hatása eltörölte volna: eltűntek a határok, nő az életszínvonal, korlátozott lett az állam hatalma.
Most azonban úgy tűnik föl, nem igazán vagyunk ebben a helyzetben.
A cikk szerzője, Alain Garrigou, a Nanterre-i Egyetem Politikatudományi Intézetének emeritus professzora. Fordította: Völgyes Gyöngyvér.
[1] Norman Angell: The Great Illusion [A nagy ábránd], Cosimo, New York, 2007.
[2] Ibid.
[3] Idézi John Keegan : La Première Guerre mondiale [Az első világháború], Perrin, coll. « Tempus », Párizs, 2007.
[4] Débats parlementaires [Parlamenti viták], Journal officiel, Párizs, 1911. január 14.
[5] L. Glenn Snyder: Prisoner’s Dilemma and Chicken Models in International Politics [A börtönlakó dilemmája és csirkemodellek a nemzetközi politikában], International Studies Quaterly, vol. 15, n° 1, Oxford, 1971.
[6] L. Alain Garrigou és Jean-Paul Guichard : Keynes et le prix de la paix [Keynes és a béke ára], Le Monde diplomatique , 2019. július. A magyardiploban Keynes Versailles-ban címmel jelent meg, és itt olvasható : http://www.magyardiplo.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=2761
[7] Albert O. Hirschman: Les Passions et les Intérêts [Szenvedélyek és érdekek], Presses universitaires de France, Párizs, 1978.
[8] Idézi Serge Halimi: Le Grand Bond en arrière [Nagy ugrás hátrafelé], Agone, Marseille, 2012.