Történelem embermagasságban – 50 éve: Nixon elnök Watergate-je

Ötven éve éve robbant ki a Watergate-botrány, amely – ki hitte volna akkor?! – a republikánus elnök, Richard Nixon lemondásáig vezetett. (A nyitó képen Richard Nixon; “Hát akkor én most megyek…”)

Nixon, az Amerikai Egyesült Államok 37. elnöke előzőleg kijelentette, hogy a Fehér Háznak semmi köze nincs az ügyhöz. 1972. június 12-én viszont Washingtonban a Watergate-irodaházban tetten értek öt férfit, amint a Demokrata Párt választási központjában lehallgatókészülékeket szereltek fel. Az ügy kivizsgálása közben kiderült, hogy a betörők – hajdani FBI- és CIA-ügynökök – kapcsolatban álltak a Nixon újraválasztását szervező bizottsággal. A Fehér Ház megpróbálta eltussolni a botrányt, de Nixon végül bevallotta, hogy tudott az ügyről, így a republikánus frakció azt ajánlotta, hogy mondjon le. 1974. augusztus 9-én tévébeszédben jelentette be a visszavonulását. Utóda az alelnök, Gerald Ford lett.

Richard Nixon (1913–94), az Egyesült Államok 37. elnöke még javában felfelé haladt a lejtőn (ami nagy politikai zuhanással, a Watergate-ügy hatására botrányos lemondásával zárult 1974-ben), amikor segítő szavaimra támaszkodhatott. Mondhatnám – szabadon értelmezve Armstrongot, az űrhajóst –, ez nagyon kis lépés volt ugyan az emberiség történetében, de nagy eset a saját életemben: megszólításával tüntetett ki az Egyesült Államok elnöke. Belgrádban…

Nixon jugoszláviai látogatására az 1968-i megválasztása utáni, első ciklusa közelgő közepén, 1970 októberében került sor. Tito – aki egyébként is szerette, amikor a világ körülötte forgott – a szokásosnál is nagyobb felhajtást csapott az amerikai államfő érkezésének, mivel még érezte Brzsenyev és a Varsói Szerződés 1968-i prágai beavatkozásának utószelét, s szükségét látta, hogy úgy higgyék Moszkvában, ha kell, neki tudja támasztani a hátát akár a washingtoni Fehér Háznak is.

Ez a Belgrádban dolgozó külföldi tudósítók számára abban is megmutatkozott, hogy a delegációval jött amerikai újságíró-gárdával azonos elbánásban részesültünk: hivatalos vendégekként kezeltek minket is. Magyarán: az Magyar Távirati Iroda képviseletében együtt utazhattam az országban Nixonnal jugoszláv állami pénzen, és nagyobb mozgási szabadságot biztosítottak számunkra, mint például az ifjabb George Bush elnök 2006-i budapesti vizitjén a magyar minisztereknek. Biztonsági akkreditálásom csak annyiból állt, hogy a belgrádi külügyminisztériumban egy amerikai úr is az asztalnál ült, amikor a szokásos tisztviselő, „Dobar dan, druzse Kocsis!” (Jó napot, Kocsis elvtárs!) köszöntés kíséretében, minden további vizsgálódás nélkül a kezembe nyomta a látogatásra érvényes igazolványt. A név szerinti megszólításra is csak azért lehetett szükség, hogy a mellette helyet foglaló néma amerikai láthassa, ismer. De hát más világ volt ez biztonsági értelemben is, mint a mai…

Az elnök tiszteletére rendezett parádés belgrádi fogadásra úgy jutottam be, hogy felmutattam a meghívómat, megköszönték, s már benn is álltam a feleségemmel együtt a sok száz méteres sorban, aminek az elején Tito és Nixon fogott kezet mindnyájunkkal. Akkor tört rám, teljesen váratlanul a „nagy számom”. Túljutottam a kezezéssel a jugoszláv elnökön, Jovankán, a feleségén, s a protokoll minden szabályát szigorúan betartva, odaléptem Nixon elé. Ő pedig, megelőzve minden lehetőséget a kötelező   udvariaskodásra, miközben változatlan maradt a már a belgrád-szurcsini repülőtéren az arcára fagyott jellegzetes amerikai „keep smiling” mosoly, rám nézett és váratlanul megkérdezte:

– Nem látszik rajtam, hogy izzadok?

Én egy pillantást vetettem az arcára, s azon lepődtem meg, amire eddig nem is gondoltam: az amerikai elnököt kisminkelték a nyilvános fellépés előtt.  S a sminkjén valóban átütöttek az izzadságcseppek.

– Én úgy látom, hogy igen – feleltem, amire – a festéktömegen át is észrevettem – elpirult.

– Köszönöm – mondta, s míg odébb léptem, maradt rajta a „cheese” vigyora, de letörölgette a képét a zsebkendőjével. (Jóval később köszönt vissza egy korábbi emlék: a Kennedyvel lezajlott 1960-i elnökválasztási tv-vitán Nixon épp így törölte meg az arcát – alighanem ugyanezért…)

…Örök titok, miért éppen nekem tette fel a kérdést: talán összetévesztett valamelyik amerikai kisérőjével?  Körülöttem viszont elszabadult a pokol. Elsőnek a Fehér Ház amerikai tudósítói hada rohant le, mit beszélt velem az elnök, aztán a többi kollégák. Én meg úgy éreztem, nem illik kiadnom Nixont, s csak annyit közöltem:

– Személyes téma volt –, amivel sikerült még nagyobb titokzatosságot teremtenem. Ennek köszönhetően ettől a pillanattól még az amerikai újságírók is „szent tehénként” kezeltek, mint aki bizalmasa a Mr. Presidentnek. (Előtte Kim Ir Szen kézfogásának volt hasonló varázsos hatása budapesti vizitjén).

Így a horvát és a szlovén főváros szállodáiban a helyiek alighanem besoroltak az amerikai újságírók seregébe. Zágrábban például nagyon kedvesen ugyan, de kitanítottak, amikor „izvinite, molim vasz” bevezetővel kértem valamit, hogy ezt itt így mondják, „prosztite, proszim vasz”, mert „ez nem Szerbia, hanem Horvátország”. Ljubljanában ennél is jobban megcifrázta egy pincér, mert szerbül rendeltem reggelit. Tudomásul vette ugyan, mit kell hoznia, de az orra alól rám morgott, angolul: „Uram, itt, Szlovéniában angolul is megértettük volna”.