New York-i tartózkodásom idején igen sok helyre hívtak meg előadásokat tartani. Ez lehetővé tette, hogy az óriási területű Egyesült Államok sok vidékét meglátogassam, s a hivatalos programjaim közötti szünetekben körülnézhessek a helyszíneken. Így jutottam el az USA egyes déli államaiba is. Ismerőseim már előre jelezték, előadásaim során tartsam észben, hogy az ottani hallgatóság kicsit másként néz az elmúlt századok történelmének bizonyos szeleteire, mint az ország New England-nak nevezett észak-keleti csücskében.

A virginiai Richmond volt az 1861–65 között lezajlott Észak-Dél amerikai polgárháború idején a Konföderáció fővárosa. A fegyveres összetűzések fő oka a rabszolgaság intézményének fenntartása vagy eltörlése volt. Abraham Lincoln frissen megválasztott elnök szándéka az volt, hogy az amerikai államok megszabaduljanak ettől az intézménytől. Az ezt követően kitört háborúban 11 szövetségi állam döntött úgy, hogy elhagyja az akkor 33 államból álló Amerikai Egyesült Államokat, s helyette létrehozza az Amerikai Konföderációs Államokat. A Konföderáció katonai vereségét követően négymillió fekete rabszolga kapta vissza szabadságát. Manapság ilyen természeti látvány tárul a látogató elé Richmond környékén.

Az Angliától 1776-ban függetlenné vált, az Egyesült Államokat alapító 13 eredeti állam közül Dél-Karolina volt az első, amely 1860-ban bejelentette kiválását az Unióból. Ott jártamkor láttam a háború konföderációs katonáinak 1932-ben Charlestonban emelt emlékművét.

Charleston, mely Dél-Karolina legnagyobb városa, 1670-ben jött létre a nagyszámú francia, skót ír, német és más európai bevándorlónak köszönhetően. Nevét II. Károly brit uralkodóról kapta. A 18–19. században az itteni kikötő volt az afrikai rabszolga-kereskedelem egyik központja. Igen hangulatos, szubtrópusi klímájú tengerparti város, amelyet gyakran sújtottak hatalmas tűzvészek, földrengések, járványok, hurrikánok, kalóztámadások, és pusztította polgárháború is 1861–65 között.

Egy jellegzetes korabeli temető:

A város nevének ismertsége a világban annak is köszönhető, hogy az 1920-as évek helyi zenei élete kialakította a „charleston” elnevezésű, afrikai és helyi eredetű tánc stílusát, mely aztán jócskán túllépett a település határain. Egy turisztikai szaklap 2016-i felmérése a turizmus szempontjából „A világ legjobb városa” címét adományozta Charlestonnak.

Itt működik 1842 óta az Egyesült Államok hat katonai oktatóközpontjának egyike, a Dél-Karolinai Katonai Kollégium, melyet itt Citadel-nak hívnak, s amelynek rendszeres parádés felvonulásai nagy népszerűségnek örvendenek.

A rabszolgaság rányomta bélyegét az Egyesült Államok egész történelmére. A jogfosztottság egészen az 1960-as évekig jelen volt Amerikában. Abban az időszakban a déli államokban sok helyen még lehetett látni köztereken olyan kiírásokat, hogy „Csak feketéknek” és „Csak fehéreknek”. Kennedy elnök 1963-ban tett javaslatot a Polgári Jogok Aktusa (Civil Rights Act) elfogadására, mely betiltotta volna a nyilvános helyeken a megkülönböztetést, a diszkriminációt a munkahelyeken a faj, a vallás, a bőrszín, a nemi hovatartozás és a nemzeti származás alapján. E javaslatot egy szenátusi obstrukció, ún. filibuster, időhúzó, parttalan szónoklás révén megakadályozta. Kennedy elnök meggyilkolása után Johnson elnök ugyanezen javaslatát a törvényhozás 1964 februárjában, majd ezt követően, 54 (!) napig tartó obstrukció után, az év júniusában a Szenátus is elfogadta. Charleston Városi Tanácsa 2012 augusztusában hivatalosan elnézést kért a városnak a rabszolga-kereskedelemben betöltött szerepe miatt.

Kissé délebbre, az 1803-ig Franciaország tulajdonában volt Louisianában találhatók a mára turisztikai látványosságnak számító, a 19. században üzemeltetett, rabszolgákat foglalkoztató ültetvények. Az Oak Alley Plantationt 1837–39 között hozták létre, melynek főépületéhez egy jó néhány száz éves tölgyfasor vezet.

A Laura nevű ültetvényen a gazda épülete mellett még láthatók a rabszolgák által lakott faházak.

A történelmi francia kapcsolatot és jelenlétet szemlélteti az is, hogy az amerikaiak francia katonai segítséggel tudtak megszabadulni a brit birodalomtól, hogy számos rabszolgatartó francia volt, hogy a korabeli temetőkben francia nyelvű sírköveket találni, hogy az országban nagyszámú, francia felmenőkkel rendelkező állampolgár él, s hogy szerte az Egyesült Államokban az amerikai helységek, tavak és hegyek nevei között tömegével találhatók francia elnevezések (hogy csak egy-két jól ismert nagyobb várost említsek: Detroit, Des Moines, Baton Rouge, New Orleans, Boise, Saint Louis).

A Virginiai Jamestown lett az 1607-ben ide érkezett angolok első állandó letelepedési helye, melyről ez az emlékmű is tanúskodik.

Itt látható az Amerikában számtalan helyen említett, képeken, filmekben, pénzérméken megörökített 17. századbeli ikonikus Pocahontas indiánlány szobra is. Tudva lévő, hogy az európai bevándorlók egyik első kihívása az itt élő őslakossággal való kapcsolatok kialakítása, amely „természetesen” nem volt problémamentes. Pocahontas története a „békés egymás mellett élés” egyik példájaként íródott be az amerikai történelembe.

Itt leltem John Smith kapitány szobrára, ahol egy feliratból és más forrásokból megismerhettem magyar vonatkozásokat is tartalmazó, meglehetősen eseménydús életrajzát. Eszerint 1580-ban Angliában született, fiatalon bejárta Európát, katonaként harcolt Hollandiában és a törökök ellen Magyarországon. Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem lovaggá ütötte, lovat és címet adományozott neki. Majd fogságba esett, ahonnan Törökországba vitték és rabszolgaként Oroszországban adták el. Ott megölte fogva tartóját, megszökött és Lengyelországon keresztül visszatért Magyarországra, hogy megkaphassa a neki ígért pénzt és címet. Járt Észak-Afrikában, francia kalózok az Azori-szigeteknél elfogták. Később visszatért Angliába, s így részt vehetett a tengerentúli, virginiai bevándorlási és letelepedési folyamatban. A szobra mellett elhelyezett ismertető szerint arrogáns és kérkedő, esetenként brutális ember volt. 1608-ban egy évre Virginia kormányzójává választották. Tehetséges vezetőnek bizonyult, aki megértette mind az indiánok, mind a telepesek kívánságait. Ezt követően visszatért Angliába, ahol Virginia történetének leghatékonyabb propagandistájává vált. 1631-ben Londonban hunyt el.

A múlt években új erőre kaptak az Egyesült Államokban a faji megkülönböztetés elleni megmozdulások, melyek felszínre hozták azt a tényt, hogy még rengeteg a tennivaló Amerikában. Pedig Martin Luther King „I have a dream” kezdetű washingtoni beszéde óta rengeteg idő telt el. E megmozdulások egyik megnyilvánulása volt különböző helyszíneken felállított szobrok ledöntése. Az elfojtott indulatok, a harag érthető, hiszen ebben az országban ma is gyakorta tapasztalhatók diszkriminációval kapcsolatos esetek, incidensek. Ugyanakkor, véleményem szerint – talán saját közép-európai tapasztalataink alapján is – a történelem sötét, szomorú, konfliktusos fejezeteinek bemutatására alkalmasabbnak tűnhetnek föl ilyen alkotások, emlékművek e célra kiválasztott szoborparkokba vagy más helyekre áthelyezése.

A rabszolgaság és a transzatlanti rabszolga-kereskedelem áldozataira emlékezés nemzetközi napja alkalmából ez év március 25-én az ENSZ Közgyűlése előtt mondott beszédében António Guterres, a világszervezet főtitkára elmondta, hogy „pontot kell tenni a rasszista hazugságok örökségére”. Kifejtette: a fehér felsőbbrendűség és a rabszolga-kereskedelem egy több mint 400 éves kizsákmányolás globális rendszerét testesíti meg és hogy ismernünk kell ennek történetét és hatásait, kezelnünk kell a rasszizmust, az igazságtalanságot, az egyenlőtlenséget. Az ENSZ Közgyűlésének ez évi török elnöke pedig felszólalásában hangsúlyozottan emelte ki, hogy „Ismételjük, míg meg nem értjük és magunkévá nem tesszük: A Fekete, Életek, Számítanak (Black, Lives, Matter!”.