1945. augusztus hatodikának reggeléig – hat véres esztendő után – sok borzalmas hírt hallott a világ. Megélte milliók pusztulását; tudomásul vette, hogy negyed-fél órák alatt városokat lehet eltörölni a Föld színéről, látta, mit művelhet néhány tucatnyi – olykor: több száz – bombázó. Látta Hamburg és Coventry, Drezda és Tokió égését, tanú volt – ünnepelt és gyászolt – tízezrek halálakor. 1945. augusztus hatodikának reggelén ismét fölöslegesnek bizonyult a légiriadó Hirosimában. Egyetlen B 29-es amerikai bombázó tett nagy ívet a város felett, majd távozott. Nem egészen ötven perc múlva meg sem szólaltatták a szirénákat; a járókelők megnyugodva látták: mindössze három gép bukkant fel a horizonton. A japánok az utóbbi hónapokban megszokhatták: bombázás több száz légierőd, sok tucat vadászgép berepülésekor várható. 1945. augusztus hatodikának reggelén 8 óra 16 perckor egyetlen bomba vált le az Enola Gay névre keresztelt gépről. 78 ezer 150 ember halálát, 37 425 súlyos sebesülését hordta; az első hivatalos statisztika szerint 13 ezer 983 az eltűntek – vagy inkább: nyom nélkül elpusztultak – száma. Drezda vagy Tokió is csaknem ennyi áldozatot gyászolt. Tömeges szőnyegbombázás után. Most: egyetlen gép egyetlen bombája. Hirosima után megváltozott a hadászat és a történelem menete. Két nap múlva, 11 óra 2 perckor Nagaszaki lakói rettegve tekintettek föl, reménykedtek abban: felderítő gép köröz fölöttük. És vakító-kék fénnyel fellobbant az égbolt… (A nyitó kép a hiroshimai atomtámadás után készült: 13 kilométer sugarú körben kő kövön nem maradt…)

Szokásos hétvégi mellékletét a Magyar Hírlap 1985. augusztus 10-én az emberiség elleni mindaddig legszörnyűbb támadására emlékezésnek szentelte. Máig ható pusztítást – rombolást, halált, betegségeket – okozott a Japán két városára, Hirosimára 1945. augusztus 6-án, majd három nappal később Nagaszakira ledobott atombomba. Mi, akik írtuk és szerkesztettük a dokumentumokból összeállított mellékletet, jól tudtuk, a töredékét sem tudtuk bemutatni, visszaadni az amerikai atombombák okozta pusztítításnak. Csupán jelezhettük, mi történt (akkor) negyven évvel azelőtt, és mi történhet, ha a világ nem vigyáz magára…  

„…1945 nyarán a fiammal, Naokival egyedül éltünk hirosimai házunkban; kislányunk távol volt tőlünk, iskoláját evakuálták. A férjem a fronton katonáskodott. Azon az augusztus 6-i verőfényes nyári reggelen Naoki sokáig szöszmötölt, nemigen akarózott elindulni az iskolába. Menj már! – szóltam rá. Még ma is belesajdul a szívem; én, az anyja küldtem a saját édes gyermekemet a pusztulásba? Naoki számára másnap kezdődött volna az iskolai szünet, kérte is, hogy mielőtt elutazik a vakációra, a kedvenc ételét főzzem neki.

Átmentem hát a szomszédba, hogy a baromfiboltban bevásároljak. Abban a pillanatban egy rettenetes villám hasított szememen át az agyamba, ösztönösen és vakon rohantam a közeli felüljáró alagútja felé, menedéket keresve. Pár lépés után ért utol a tompa robaj. Nem tudom, meddig feküdtem eszméletlenül egy házromjai alatt. Amikor magamhoz tértem, megpróbáltam kiásni magam a törmelékek alól…

Elindultam újra a felüljáró irányába, a Naoki iskolájába vezető úton. Élő kísértetek csapata közeledett felém. Láttukra iszonyú rémület és félelem fogott el; a férfiakat és a nőket nem lehetett megkülönböztetni egymástól. Ruhájuk, bőrük-húsuk cafatokban lógott rajtuk. Lábukat húzva-sántítva botorkáltak, karjukat előre tartották, hisz’ azonnal megvakultak.

Hazarohantam, arra számítva, hogy talán Naoki is hazaért közben. Udvarunkban három, fölismerhetetlenségig földagadt arcú ember vedelte a vizet a kútból, szomjuk sehogy se akart csillapodni. Egyiküknek megpróbáltam segíteni, itatni akartam, de percek alatt meghalt. Majd’ kővé meredtem a rémülettől és az iszonyattól…

… A hátsó ajtón léptem be a házunkba. Súlyosan megrongálódott, körben üvegcserepek. Dél felé járt az idő. – Anyám! – hallottam egy erőtlen, kétségbeesett hangot az ajtó felől. Naoki állt ott, egy szál alsónadrágban. Melléről, hátáról folyt a vér, a haja leégett, arca megégett, elszenesedett bőrdarab az orra helyén. Nem ismertem a saját gyermekemre! – Naoki, te vagy az? – csak ennyit tudtam szólni. Megfogni nem mertem, nem tudtam a testét, hisz’ az élő húst tapintottam volna. A konyha sarkába vezettem.

– Vizet, vizet! – könyörgött a gyerek. A vízvezetékből azonban már nem folyt egy csöpp se. Eszembe jutott, hogy van még egy kis hideg teánk, azt adtam neki. Naoki panaszkodott, hogy fázik. Nem tudtam, mitévő legyek. A szomszédban lakó katonatiszt nyitott ránk embereivel. Óvatosan egy takaróba emelték Naokit és elvitték a közeli elsősegélyhelyre. A gyerek sérülései rettenetesebbek voltak, mint gondoltam. Szinte csak percei voltak hátra. Naoki enni szeretett volna. A szomszéd kertben találtam még pár szem paradicsomot. Amint egy kis falatot a szájába dugtam, sugárban buggyant elő a vére. Nehezen lélegzett. Megfogta a kezemet és ezt suttogta: – Nem szabad sírnod, anyám. Élj másokért… – Szavait már nem tudta befejezni.

Férfihoz méltó módon halt meg a fiam. Kezdetben nem is sírtam. A szomszédoktól kaptam egy gyékényszőnyeget, abba burkoltam az élettelen testet, rátettem egy kis kocsira és hazatoltam.

Az utcán összeégett, súlyosan sérült emberek szerteszét.

Egy teljesen m eztelen, megégett kislánynak könnyű holmit kerestem fiam ruhái között…

Néhány szomszédunkkal együtt virrasztottunk Naoki teteme fölött. Áldozati gyertyát nem gyújtottunk, féltünk, hogy az ellenséges repülőgépek fölfedezik a fényt. Még másnap is, sőt 8-án délig, a hivatalos halottszemléig őrködtem Naokim mellett, majd hozzáláttam elhamvasztása előkészítéséhez. Valahonnan szereztem egy koporsót (micsoda véletlen, azokban a pokoli napokban, Hirosimában!?); Naoki öreg barátja, egy asztalos és férjem vállalatának emberei hordták össze a bambuszt a máglyához. Az asztalos hazatámogatott, ne kelljen végigszenvednem, míg az egész hamuvá lesz.

Másnap a férjem egy munkatársnője jött, hogy segítsen fiam hamvait összegyűjteni. Egy ciprusfa urnában vittem haza őket. És ekkor kitört rajtam a sírás. Nem tudom, meddig zokogtam. Órákig, napokig? A Naoki hamvait tartalmazó urna láttán öngyilkossági terveket dédelgettem magamban. Aztán eszembe jutott Taeko, akit még föl kell nevelnem, és Naoki utolsó szavai is…”

• Naoki, Live Again! címmel füzetet jelentetett meg az Atombomba Áldozatainak Oszakai Egyesülete. A brosúra szerzője Mikami Szacsuki asszony évekig volt az egyesület női szekciójának elnöke. Hetvenhetedik születésnapján – amely Japánban a hosszú élet hagyományos ünnepnapja is – jelentette meg visszaemlékezését, amelyből ez alkalommal rövid részletet közlünk. Mikami asszony a hirosimai atombomba-támadás napján szörnyű kínok között elpusztult 12 éves fiának és sok tízezer társának állít emléket soraival. (A fenti visszaemlékezést e sorok aláírja fordította.)

„Az újságíró archívumából” rovatunkban megjelenő írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)