Külföldön az újságíró, ha teheti, segíti a fogadó országban működő helyi kollégákat – mint ahogy ő is segítséget remél tőlük. Cikkünk szerzője pozsonyi tudósítóként – és hazatérte után is – viszonylag gyakran jelentkezett a szlovákiai magyar lapok hasábjain, ám hogy ’anyaszerkesztősége’, a Népszabadság ne vegye túlságosan zokon a ’testvéri segítségnyújtást’ (1968!), álnevet használt – anyai nagyapja neve után Újvári Flóriánként jegyezte írásait. Mint az alábbit is, amely a felvidéki magyar nyelvű hetilap, a Vasárnap 1999. március 3-i számában látott napvilágot. Külpolitikai újságíróként távoli országokban szerzett tapasztalatait osztotta meg olvasóival, ezt a cikk felcíme is sejteti: Mi történik, ha romlik a helyzet, és valaki bedobja a jelszót: „Üzbegisztán az üzbégeké!”?

A Kék Kupolák talán a legkedveltebb, de mindenképpen a legismertebb teázó Taskentben. Elég meleg van ahhoz, hogy a vendégek zöme a teraszon ülve múlassa az időt, zöld vagy fekete tea mellett csevegve, merengve. A szomszéd asztalnál két középkorú hölgy beszélget, majd befut a harmadik.

– Szervusztok, lányok, elnézést a késésért, de az ember lassan már a saját városában sem ismeri ki magát. Átkeresztelték a metróállomást…

– Szevasz, Nágya! Mi húsz perce jöttünk, de ez itt a szomszédban akkor még az űrhajósokról volt elnevezve.

– Ez most is Koszmonavtlar. De tudjátok, hogy melyik a Bujuk Ipak Juli?

– Én nem. Te, Vera, tudod?

– Én sem. Na, mondd már meg!

– Hát a kettes vonal keleti végállomása.

– Ugyan, hisz az a Makszim Gorkij!

– Csak volt, galambocskám, csak volt! Mostantól ez az új neve.

– Én tanultam valamikor üzbégül, de nem kattan be, mi az a Bujuk izé…

– A Selyemutat jelenti, édes Verám, a nagy történelmi Selyemutat, aminek az újjáélesztésén munkálkodik most köztársaságunk vezetése.

– Aha, dereng már valami. De hiszen azt az utcát is így hívják újabban, ott, a végállomásnál. Mit kerestél arrafelé, Nágya?

– Az egyik minisztériumban akadt dolgom. Tudjátok, hogy alig találtam meg? Csak üzbégül, no meg angolul írták ki, hogy mi is van a bejárat mögött.

– Ez van, lányok. Még jó, hogy beszélni nem felejtettek el oroszul.

– Amíg beszélnek! Mert állami hivatalokban már ma is csak úgy jutsz álláshoz, ha tudsz üzbégül. Most, 45 évesen álljak neki tanulni?

– Miért, a suliban nem tanultál?

– Te hülyéskedsz, Vera. Nálunk annak idején elég volt, ha néhány verset meg dalocskát bevágtunk üzbégül. Most meg itt állunk megfürödve.

– Ráadásul újabban kezdenek visszatérni a latin írásmódhoz. Emlékeztek, régi filmhíradókban láttunk itteni felvonulásokat, amikor latin betűs jelszavakat vittek a tömegben. Na, akkor, a szovjethatalom beköszöntével elhagyták az arab betűket, és először török mintára az európai írásmódot vették át. Sztálin persze nem rajongott az ötletért, rájuk is hozta egykettőre a cirill betűket.

– Grúz létére ez rendes volt tőle, legalábbis a mi szempontunkból, az oroszok szempontjából nézve. Eddig, ha nem értettük is az üzbég feliratokat, legalább el tudtuk olvasni, és mellettük ott volt oroszul is. Most viszont ott van a latin betűs üzbég szöveg, jó esetben angollal kisegítve. De hát ebben az országban él vagy 60 nemzetiség, eddig oroszul csak-csak megértettük egymást, de mi következik? Mindenkinek meg kell tanulnia üzbégül? Netán angolul? Bár ezzel még kezdhetünk valamit, de az üzbéget legfeljebb itt-ott Afganisztánban értik meg, oda viszont nem vágyom.

– Csak várd ki a végét, nehogy Afganisztán érjen utol itt bennünket! Nézzétek, mi zajlik a szomszédban, a tádzsikoknál! Kész polgárháború, s persze Allah nevében. Az iszlám itt is kúszik ám előre. Még a legújabb elnöki rendelet is annak a jegyében tiltja meg a túl pompázatos családi ünnepeket, lakodalmakat, hogy azok ellentétesek a puritán muzulmán életszemlélettel.

– Frászt ellentétesek! Ez csak egy eszköz az államfő kezében, hogy megszabaduljon a nemszeretem kádereitől. Még ki sem hirdették az ukázt, máris kirúgta az egyik miniszterét, holott az csak egy régi, szép szokást követett, midőn a lánya lakodalmán pénzt szórt a zenekar elé.

– De azt nyilván te is hallottad, Nágya, hogy a bankók dollárok voltak…

– Hallottam hát, és még mi mindent hallani! A napokban a vállalatunk egyik tulajdonosa – maga a titkárnője pletykálta el nekem – tizenötezer dollárért ment Karlovy Varyba üdülni, egy másik pedig a csemetéjének vett egy Daewót, mert a kölyök átment valami vizsgán. Az elnökről legalább el lehet mondani, hogy a vad muzulmánokat azért igyekszik féken tartani. Hiszen mi is beülhettünk még ide, a férfiak közé a teázóba, legfeljebb csak végigmérnek bennünket. De ha a tálibok vagy mit tudom én, a mullahok vennék át a gyeplőt, hát megnézhetnénk magunkat, hogyan mutatunk fátyolban, csadorban.

– A fátyol még nem is lenne rossz, eltakarná az első ráncainkat, hehe… Szerencsére egy iráni típusú átalakulástól még az üzbégek is visszariadnak. Ez türelmes, földművelő nép, de mi történik, ha romlik a helyzete és valaki bedobja a jelszót: „Üzbegisztán az üzbégeké!”? Rosszak az előérzeteim.

– Mondasz valamit, Vera. Én sem tudom, hogy meddig gerjedhetnek az indulatok, de tény: a nyugalmunk a múlté. Nem véletlen, hogy egyre többen mennek el.

– Oké, Natasa, elmegy, akinek van hová mennie. De én itt születtem, Oroszországban nincs rokonom. Most hagyjak itt csapot-papot, legyek menekült az Urálban, ahol soha nem jártam, és ahol egy telet nem bírnék ki!?

– Az én nagyszüleim pedig volgai németek voltak, aztán a háború elején egyszer csak bevagonírozták őket, és meg sem álltak Szamarkandig. Most kinél keressem az igazamat?

– Vera, te ne sopánkodj, némi utánajárással akár Németországba is kivándorolhatsz. Én viszont csak tizenöt esztendeje élek itt, nemrég látogattam meg a rokonaimat Tulában. Lányok, ne tudjátok meg! Amíg náluk voltam, két embernek vágták el a torkát a szomszéd lépcsőházakban, egy nőt megerőszakoltak a ház mögött. Este nem mernek kimenni az utcára, nincs éjszaka lövöldözés nélkül. Az ottani üzletekhez képest a mi áruházunk gazdag, a piachoz viszonyítva a taskenti bazár maga a bőség kosara. Az egész családom kórusban óvott annak a gondolatától is, hogy innen elmenjek, pláne oda.

– És alighanem nekik van igazuk. Ezzel együtt felesleges kiélezni a kérdést idáig, hogy Oroszországnak szüksége van-e ránk. Nekünk mindenképpen szükségünk van Oroszországra. De Natasa, Vera, könyörgöm, ne feledjétek, hogy legalább 25 millió orosz él – élünk! – a föderáció határain kívül. Ha most mindannyian hazarohannánk, az maga lenne a nemzeti tragédia. Úgy tetszik, itt kell kitartanunk, itt kell megmaradnunk orosznak, még akkor is, ha az elődök és főleg az előző rendszer árnyéka most elsősorban miránk vetődik. Pincér! Fizetünk…