Az egyszer volt Népszabadság külföldi tudósítói kedvvel éltek a levél, mint oldott kifejezési forma lehetőségével. Így történt ez szerzőnk esetében is, aki a lap berlini tudósítójaként az 1980-as évek második felében Erfurtból küldte az alábbi „levelét”, lehetőséget találva az amúgy sziklamerev keletnémet rendszerben a lazább megfogalmazásokra. A „levél” 1986. március 10-én jelent meg az akkor legnagyobb példányszámú hazai napilapban…
«Erfurt közepén az egyik utca minden látható ok nélkül emelkedni kezd, majd jó ötven méter után ismét lejtőbe fordul. Nem nagy ez a szintkülönbség, lehet vagy másfél méter, de még így sem indokolt, hiszen a legcsekélyebb halmot sem lehet felfedezni az ódon városmag e pontján. Az útemelkedés-visszasüllyedés talányára csak akkor leljük meg a magyarázatot, ha a szóban forgó részt alaposan körbejárjuk: nem utcával, hanem híddal van dolgunk, amelynek két oldalán már századokkal ezelőtt többemeletes, gerendavázas házak épültek, sajátságos utcahidat alkotva a városon keresztül kanyargó Gera folyócska fölött.
A Krämerbrücke — „a szatócsok hídja” – nevezetes műemlék; a híre már régen is messze túlszállt a német föld határain. Hogyisne, amikor hozzá fogható építészeti együttest legfeljebb az olaszországi Firenzében találunk, az ottani hírneves Ponte Vecchio örvend közismertségnek világszerte. Amíg azonban az itáliai rokon híd jellegén a rajta emelt épületek mit sem változtattak, az erfurti Krämerbrücke szinte beleolvad a városközpont képébe, egy az öreg utcák közül. Tavaly észak felől kissé „kicsomagolták” ugyan; néhány később épült ház lebontása után láthatóvá és egyértelművé vált a kép: öt masszív pilléren álló, kő- és gerendaívekre támaszkodó híd ez a javából.
Ősidők óta kereskedők vonultak ezen a tájon, kelet és nyugat felé egyaránt. A hidat nyugatról lezáró egyik ház falán gót betűs kőtábla is emlékeztet rá. hogy itt vezetett a „Kiev–Breslau–Erfurt–Frankfurt/Main” útvonal, amelyen a középkori kalmárok megrakott szekerei döcögtek, és itt, a híd környékén hagyományosan meg is pihentek.
Az első írásos emlék 1117-ben említi az erfurti Gera-híd létezését – pontosabban: a megsemmisülését. A krónika ugyanis a híd leégéséről tudósít. A faépítményt többször is elpusztította a tűzvész, mígnem 1325-ben kőből született újjá. Ez a híd azután már nemcsak a forgalmat bírta el, hanem azokat a házakat is, amik sorra a hátára épültek. Ám ha a folyócska fölött ívelő bolthajtások többé már nem, a rajtuk sorakozó gerendaépületek még ezután is gyakran váltak a lángok martalékává. A leégett házakat részben vagy teljesen szétbontották, újakat építettek a helyükre, így szinte minden évszázad kőművesei, ácsai, tetőfedői otthagyták kezük lenyomatát a Krämerbrückén.
Amikor tavaly az erfurti városi tanács minden eddiginél átfogóbb, teljes rekonstrukciót határozott el, az újjáépítést szükségszerűen megelőző bontás és feltárás közben kiderült, hogy a vártnál több nehézséggel kell majd megbirkózniuk az erfurti építőknek.
Az immár vége felé közeledő felújításról Frank Hänel, a város közlekedési, energiaügyi és távközlési tanácsosa adott tájékoztatót. A negyvenes éveinek elején járó energikus férfi a városháza patinás szépségű épületében fogadott, szobája ablaka éppen a Krämerbrückére nyílt. „Tudja – mondta –, szerettük volna a munkálatokat az NDK nemzeti ünnepére, a köztársaság napjára, október 7-re befejezni. Májusban azonban, amikor hozzáláttunk, a híd boltíveit a feltételezettnél is rosszabb állapotban találtuk, s a vizesedés, a tél és a fagy magukban az épületekben is súlyos károkat okozott. Ezt tehát egyszer s mindenkorra meg kellett akadályoznunk; egyúttal végre kellett hajtanunk az eredetileg kitűzött egyéb fontos feladatokat is: teljes egészében felújítani a híd két házsorának elektromos hálózatát és vízvezetékét, kialakítani a csőrendszert, amelyen a forró víz érkezik a fűtőtestekbe…
– Miért, eddig mivel fűtöttek? – kérdeztem.
– Amivel évszázadok óta: fával, szénnel. S a tüzelő raktározása mindig is gondot okozott ebben a 32 házban, ahol a pince helyén híd van és alatta a folyó.
– Ha ilyen súlyosak a problémák – érdeklődtem tovább –, nem lenne-e célszerűbb egyszer s mindenkorra megszüntetni a hídon álló házakban a lakásokat és helyükben inkább múzeumi anyagot elhelyezni; kiállításokat, tárlatokat rendezni, a földszinten pedig csupa olyan üzletet nyitni, mint amilyen most is működik a keleti feljárónál, régiségeket, ipar- és népművészeti alkotásokat árusítva?
– Sok szempontból persze ez lenne a kedvezőbb megoldás – válaszolta Hänel tanácsos. – Ám azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a híd és a rajta álló épületek rekonstrukcióját a városi tanácsnak abból a különleges tartalékalapjából fedezzük, amelyet műemlék házakban levő lakások javítására, komfortosítására hagytak jóvá. A költségek egyébként jóval meghaladják a kétmillió (NDK-)márkát; az állami költségvetés is „besegít”, hogy sikerrel el tudjuk végezni, amit elterveztünk. Ám visszatérve a kérdésre, az is a teljes igazsághoz tartozik, hogy amióta a Krämerbrückén házak álltak, azóta laktak is bennük. Tehát ha most a lakásokat felszámolnánk, meglehet, hogy munkánk eredményét tovább sikerülne jó állapotban megőrizni. Ám – és ez nemcsak az én egyéni véleményem, de így érzi az erfurtiak többsége is – a lakók végleges kiköltöztetésével mintha kissé maga az élet is kiszökne a frissen festett falak közül. Akkor már ez a híd nem lenne többé az, ami évszázadokon át volt. A célunk pedig, hogy minél jobban, minél tökéletesebben sikerüljön a helyreállítás. Visszatelepítjük hát az eredeti lakókat – az ő legnagyobb örömükre is –, persze tekintettel leszünk a sajátos miliőre: ide illő üzleteket, kézműves-műhelyeket nyitunk majd meg, lesz itt virágárus, textiles, könyvkötő, órás és még sorolhatnám. Több festőművész műtermet kap a legfelső emeleteken. A járműforgalmat pedig – jóllehet tetemesen javítottuk a híd teherbírását – végleg kitiltjuk a Krämerbrückéről; azt akarjuk, hogy ez a fáradságos aprómunkával, sok pepecseléssel járó felújítás maradandó értéket teremtsen,
legyen a Krämerbrücke amolyan sétálóutcaként – hírének megfelelően – országunk és Európa egyik, szépségében és atmoszférájában páratlan műemlék-együttese.»
(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)