(Írta: Mészáros F. Sándor) Egy híján harminc évvel ezelőtt, 1995. április–október közepe között az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) csecsenföldi békeközvetítő misszióját vezettem a háborús, jórészt földig rombolt Groznijban. A harci cselekmények aktív időszakában kezdtük meg tevékenységünket: a június-júliusban – a missziónkon folytatott tárgyalások eredményeként – a szembenálló felek megállapodást írtak alá az ellenségeskedés beszüntetéséről. (A nyitó képhez: Romanov tábornok, Oroszország Hőse.)

Az orosz tárgyalóküldöttségnek, a nemzetiségiügyi és a belügyminiszter mellett tagja volt Anatolij Alekszandrovics Romanov tábornok is, a Csecsenföldön harcoló egyesített orosz erők akkor kinevezett parancsnoka. A tábornok ifjú kora óta gyorsan emelkedő pályán haladt a belügyi alakulatok soraiban, a szakadár köztársaságban harci tapasztalatokat szerzett. Megfontolt, jól képzett, gondolkodó embernek ismertem meg a tárgyalóasztalnál eltöltött hosszú idő alatt, visszafogott hangvételű hozzászólásai többnyire tárgyszerűek voltak. Vállban széles, derékban karcsú alakja testépítő edzésekről árulkodott, valahogy még egyenruhában is inkább sportolóra, mintsem vezénylő tábornokra emlékeztetett.

Minden alkalommal négy géppisztolyos, magas, hozzá hasonlóan kigyúrt biztosító katona kísérte. Gondolom, kiválasztásukban szerepet játszhatott, hogy a missziónkra érkezve, illetve onnan távozva, a hazai, illetve időnként a külföldi sajtó képviselői is filmezték őket. Ő hajlandó volt a missziónkra való belépéskor, megállapodás szerint, letenni a fegyverét, nem úgy, mint Maszhadov, a felkelők vezérkari főnöke, aki csak néha vált meg pisztolyától. Sirvaniról, a hírhedt túszejtő, Samil Baszajev testvéréről nem is szólva, aki mellénye zsebeiben kézigránátot is hordott magánál, és amiket időnként szórakozásból a levegőbe dobált. A frász kerülgetett mindenkit.

Romanov tábornokkal (a kép bal szélén) általában szót tudtam érteni, egyszer bírált a sajtóban, amiért változatlanul problémásnak minősítettem a csecsenföldi emberi jogi helyzetet egy európai küldöttséggel találkozva. Ragaszkodott ahhoz, hogy a goszpogyin, az úr helyett, mi is szólítsuk tovaris genyeralnak, azaz az orosz hadseregben hivatalosan használt tábornok bajtársnak. Én végül is Anatolij Alekszandrovicsnak neveztem.

A nyár elmúltával esős idők köszöntöttek Groznijra, éjszakánként ismét az alig szünetelő fegyverropogás adott „zenei aláfestést” az egyre hűvösödő estéken az udvari beszélgetéseinkhez. A békés időszak, a nyugalom minden esőcseppel újra távolabb került. Éjszakára egy teljes nagyzenekari hangverseny bontakozott ki körülöttünk: a marokfegyverek pizzicatójába hamarosan bekapcsolódtak a gépkarabélyok staccatói, a golyószórók légszaggató sorozatai után, a páncélozott harcjárművek fedélzeti gépágyúi nagydobként dörögve vezették a koncertet egy süvöltő, harsogó, tomboló crescendóig. Ilyenkor a karmester rövid időre a pulpitusra helyezte a pálcáját, hogy aztán a lövöldözés kakofóniája újra felcsapjon.

̶  Éjszakánként visszahúzódunk megerősített pozícióinkba…Nem különösen veszélyes számunkra ez a lövöldözés  ̶  jegyezte meg egyik beszélgetésünkön Romanov tábornok.

̶  Igaz, de háborúban, bárhol teljesítsen is szolgálatot, a katona mindig csak egy lépéssel jár a halál előtt  ̶  mondtam, s erről nem is nyitottunk vitát.

Október hatodikán késő délután a tábornok kíséretével elhagyta hankalai támaszpontját, és a városba indult megbeszélésre. Amikor a Minutka nevű lakókörzethez értek, behajtottak Pervomajszkaja úti aluljáróba. Ez a hely engem mindig borzongással töltött el, ahányszor csak ott jártam, szemem le nem vettem a betonfalon fehérlő kréta-feliratról. „Itt halt meg X… kapitány!” Mint hírlett, a csapdába esett orosz tiszt testét kegyetlenül megcsonkították. Ha esett, az aluljáróban hatalmas pocsolyák sötétlettek, nem lehetett látni semmit a kocsi előtt. Itt rejtettek el egy távolról működésbe hozható robbanótöltetet, ami a levegőbe röpítette Romanov tábornok dzsipjét. Segédtisztje és a sofőr azonnal meghalt, a tábornok súlyos, életveszélyes sérüléseket szenvedett. A második dzsipben utazó biztosítók élve megúszták. Gyanítható volt, hogy a felkelők valamilyen belső forrásból értesültek a tábornok útvonaláról, amelyet egyébként állandóan váltogattak, s csak az utolsó percben közölték a közvetlen környezettel is.

A merénylet következtében súlyosan megsérült, tolószékbe kényszerült Romanov tábornok.

Végül is, bár a halál letudta vele szemben a lépéshátrányát, de még nem vihette magával Romanov tábornokot. A katonai vezetőt Moszkvába szállították, súlyos műtéteken esett át, mígnem sikerült valamennyire stabilizálni az állapotát. Mindössze annyit sikerült elérni, hogy pislogással reagálni tudott környezetének. Felesége naphosszat üldögélt betegágya mellett, remélve, hogy az ő daliás hőse a közelben lopakodó halált is képes legyőzni: hiszen az Oroszország Hőse kitüntetésre, a vezérezredesi kinevezésre is reagált, talán még mosolygott is egy kicsit. Ha kívülről láthatóan nem is, de magában biztosan.                   

(Elolvasásra ajánljuk: Csecsenföld két háborúja)