Tegnaptól látható a mozikban a rendkívül népszerű hollywoodi sorozat minden bizonnyal utolsó része, az Indiana Jones és a sors tárcsája című film, amelyben szokás szerint a cselekmény egy rendkívüli régészeti lelet körül bonyolódik.

Mivel pedig a szóban forgó tárgy, az előzményfilmekben főszerepet kapó Frígyládánál, Szent Grálnál és társaiknál sokkal kevésbé ismert a nagyközönség előtt, a filmben pedig az „álomgyár” rossz gyakorlatának megfelelően a valóságtól eltérően mutatják be, ezért igyekszünk megismertetni olvasóinkat a nem kevésbé érdekes igazi szerkezettel, illetve szerkezetekkel.

A James Mangold által rendezett filmben szereplő „sors tárcsáját” az alkotók az ókorban élt Archimédesz két, korát messze megelőző fejlettségű, mindmáig nem teljesen megfejtett szerkezetéből gyúrták egybe, amiket nemes egyszerűséggel csupán az első, a felfedezése helyéről elnevezett antikütérai szerkezetként emlegetnek.

Szivacshalászok egy csoportja egy 1902. októberi tengeri viharban a Kréta és a szárazföld között nagyjából félúton lévő Antikütéra szigete, búvárok által mindaddig sosem vizsgált öblébe sodródott. Az idő jobbra fordultával lemerültek, és egy csodás, nagyjából kétezeregyszáz éves római gálya roncsaira bukkantak, amiben számtalan gyönyörű, márványból és bronzból készült szobor mellett egy különös, három nagyobb és több kisebb részre tört bronz eszközre is leltek. Nyolcvankét alkatrésze között találtak harminc fogaskereket is, közülük a legnagyobbnak huszonhét foga volt.

A szerkezet természetesen nagyon megsínylette a sós vízben töltött sok-sok évszázadot, így mintegy száz éven át hiába próbálkoztak is a tudósok annak megfejtésével, hogy milyen célt szolgálhatott a leginkább navigációs vagy időmérő szerkezetnek tetsző tárgy, ami azonban a mechanikus órák és szextánsok megjelenésénél sokkal előbb készült, és náluk összetettebb felépítést mutatott.

Az 1971-i Cousteau-expedíción előkerült érmék alapján sikerült legalább a készítése pontos korát megállapítani, ám a mindössze néhány centiméter vastag, rejtélyes tárgy akkor még tovább őrizte a titkát. Csak 2006-ban álltak elő a wales-i Cardiff Egyetem Mike Edmonds vezette tudósai a Nature című lapban azzal a meghökkentő megállapítással, hogy lényegében egy ókori mechanikus számítógéppel van dolgunk.

A röntgenfelvételekkel és más tudományos vizsgálatokkal elemezett tárgyakat sikerült egyetlen szerkezetként értelmezni, és így megállapították, hogy egy hordozható mini-planetáriummal van dolgunk, ami a készítésekor ismert öt bolygó, valamint a Nap és a Hold mozgását mutatja meg az egyik oldalán, a másikon pedig a nap- és holdfogyatkozásokat, azonban ezeken felül még az ókori olimpiai játékok és három, akkoriban hasonlóan fontos, rendszeresen megrendezett esemény pontos időpontja is leolvasható volt róla.

A történészek Cicero beszámolójából tudták, hogy a Szicíliát elfoglaló római konzul és hadvezér, Marcus Claudius Marcellus Arkhimédésztől származó két tárgyat vitt magával a tudós lakhelyéről, Siracusából, miután a város ostromakor a görög bölcset egy katona a nyílt utcán megölte. A legenda szerint Arkhimédész azzal ingerelte fel a katonát, hogy amikor az összetaposta a homokba rajzolt ábráit, a tudós rászólt: Noli tangere circulos meos!, azaz Ne zavard a köreimet!

A véletlen különös játéka, hogy éppen az antikütérai szerkezet titkának megfejtése évében, 2006. július 17-én Szardínia szigetén, az olbiai piacon történt ásatáskor találtak egy fogaskerék-darabot, aminek elkészítését a kormeghatározó vizsgáltok alapján Arkhimédész korára becsülték. Ennek anyaga nem a bronz volt, mint az antikütérai mechanizmus esetében, hanem a réz, ami viszont sokkal kevésbé kopik; fogainak alakja pontosan megegyezett az arkhimédészi szerkezet különlegesen kialakított fogaival, miután ugyanolyan lekerekített voltak.

Ezzel a megoldással a modernkorban először csak mintegy kétezer évvel később, a 18. században állt elő Leonhard Euler, a zseniális svájci fizikus és matematikus, aki 1736-ban megjelent Mechanica című munkájában említi ezt a lehetőséget.

Marcus Claudius Marcellus Arkhimédész két szerkezetét az i. e. 212-ben Rómába vitte, ahol aztán az unokaöccse később megmutatta őket Gaius Sulpicius Gallus-nak, akinek leírását vette át aztán Cicero, aki az i. e. 54-ben írt róluk.  Ugyanő említi, hogy amikor i. e. 168. június 22-én Gallus részt vett a macedónok elleni pydnai csatában, akkor a római katonák előre tudták már, hogy a csata előtti éjjelen holdfogyatkozás lesz, amit a macedónok rendkívül szerencsétlen előjelnek tartanak. Cicero feltételezte, hogy Arkhimédész hordozható planetáriuma a római hadvezetés kezében lehetett, és ennek segítségével tudtak előre a holdfogyatkozás beálltáról.

Ezt követően már nem maradt fenn más, kézzel fogható beszámoló a szerkezet további sorsáról, csak feltételezések. Annyi azonban tudható, hogy az ifjabb Marcus Claudius Marcellus (a szicíliai győztes azonos nevű unokája) egy ibériai lázadás leverésére ment i. e. 152-ben, négy évvel később pedig a Szenátus tárgyalni küldte Maszinissza numida királlyal, a mai Algéria területére, ám útban Észak-Afrika felé hajótörés következtében meghalt.

A Római Birodalom idején a főváros kikötője Ostia volt, a Szardínia keleti partján álló Olbia pedig az onnan induló hajók számára kötelező megálló volt, akár Észak-Afrika, akár Ibéria felé indultak, ahol a halálát megelőző években az ifjabb Marcellus legalább háromszor megállt, ezen alkalmak valamelyikén kerülhetett a planetárium a városba.

Az Arkhimédész által megalkotott szerkezet különlegessége, hogy a zseniális tudós résekkel és reteszekkel ellátott fogaskerekek alkalmazásával kiiktatta azt a számára nyilvánvalóvá vált hibát, amit az akkor Föld-középpontúnak gondolt világkép alapján készített berendezésnek a valóságos égi mechanikától eltérő működése amúgy okozott volna.

Azt a végkövetkeztetést vonhatjuk tehát le, hogy a siracusai tudós minden bizonnyal már másfél évezreddel Kopernikusz heliocentrikus világképének megalkotása előtt tisztában volt azzal, hogy az akkori általános vélekedéstől eltérően a Föld és a többi bolygó forog a Nap körül. Talán éppen ezt a lehetőséget tanulmányozta a porba rajzolt körei segítségével, amikor az együgyű légiós leszúrta.

A cikk szerzője Alexander G. Thomas írói néven írt Második életek – A Tesla-hadművelet, 2. című, 2016-ban megjelent könyvében annak apropóján megörökítette Arkhimédész két szerkezetét és halálának híressé vált epizódját, valamint azt, hogy Nikola Tesla is nagy rajongója volt a görög tudósnak és a mechanikus szerkezeteknek, illetve ő is homokba, a pesti Városliget (!) sétaterének talajába vázolta fel először legismertebb találmánya, az indukciós elektromotor elvét.

(A cikkhez ajánlott videók: Antikütérai szerkezet;  Planetárium.)