Nem szoktak ilyesmit írni újságokról, legföljebb a Wikipedia: a Kiskegyed hetilap első száma 1992 április 7-én jelent meg; alapító főszerkesztője Miskolczi Miklós újságíró, író volt. „Percek alatt”, ha jól emlékszem, már a második számtól, sokszorosára emelték a Kiskegyed kinyomtatott példányainak a számát, és láss csodát, mindig elkelt valamennyi, a kiadó örömére nem volt remittenda. Miklós tíz évig állt a hetilap élén, és talán a legsikeresebb főszerkesztőként adhatta át a székét. Gyakran kért tőlem kéziratot, néhányra a minap leltem rá az archívumomban. Íme az egyik, a Sztárok a frontokon. (A nyitó képen: Marilyn Monroe a koreai háborúban [1954] a fiúk előtt; állítólag 100 ezer katonának énekelt; foto: historynet.com.)
Békeidőben is elkelne az ilyesmi, akár a magyar seregben is, minden bizonnyal jobb kedvvel mennének katonának fiaink: Geri Halliwell, az egyik volt Spice Girl az ománi szultánság tengerpartján hozta tűzbe a hadgyakorlat szünetében a brit ármádia rekrutáit. A készenlétben álló angolok negyede, a legszebb férfikorban lévő 6000 (kis)katona az Öböl-térségben készül az esetleges afganisztáni bevetésre. A popdíva a szó szoros értelmében megizzasztotta a csapattest parancsnokait. Amellett, hogy legalább ötcsillagos szállodai elhelyezést követelt, a koncert előtt egy sátort is fölállíttatott a sivatagban: klímaberendezéssel, hűtőszek-rénnyel. A frizsidert megtöltette szójatejjel és kedvenc gyümölcsleveivel. Az egyik tiszt nem átallotta megjegyezni: „Ez a nő valóságos rémálom”.
A hadviselés nagyon régi fogása hírességek, mindenekelőtt művésznők, haknibrigádok frontokra küldése. Minden politikai rezsimnek megvoltak a „kitüntetettjei”, akik éppen nem indulókkal szórakoztathatták a halálba indulókat. A nácik a két háború közötti filmgyártás, az UFA-csillagait léptették föl rendszeresen a keleti, a déli, a nyugati, az északi frontokon. A „szent magyar hazát” a Don meg Kurszk környékén „védő” magyar bakák tízezrei is vörösre tapsolhatták tenyerüket, mielőtt a vágóhídra parancsolták őket gyakorta szedett-vedett felszerelésükben, unatkozó nagyságák által kötögetett csuklómelegítővel a kezükön.
Az Amerikai Egyesült Államok mindig is élen járt a csapatok erkölcsének, hazaszeretetének ilyetén erősítgetésében: a valódi bombák mellett felbukkantak a szexbombák is a hadsereg fegyvertárában.
Amerikának a második világháború csatáiba belépésével egyidejűleg jelent meg a leggyűlöltebb ellenség ünnepelt, majd kitagadott sztárja, a Berlin-Schönebergben született Marlene Dietrich a csillagos-sávos lobogó dicsőségéért harcolók fiúk tábori színpadain. Az antifasiszta elkötelezettségű és csodálatos Dietrich megmutatta az amiknak „Németország jobbik felét”. Meg a szebbiket is.
Egy külön erre a célra szervezett törzskari részleg (miként a szovjet Vörös Hadsereg csasztuskabrigádjait dirigáló politikai biztosok sokasága) szervezte az amerikai csapatoknál menetrend szerint megjelenő sztárok föllépését. George Patton tábornok az amerikai uniformisban formás lábait is emelgető Marlene Dietrichet – hivatalos kódnevén: «legs» (lábak) ki is tüntette a fronton nyújtott teljesítményéért. Ő volt az, aki Lale Andersen máig népszerű dalát, a Lilli Marleen-t 1944-ben amerikai frontslágerré léptette elő. A valamikori „Kék Angyal” 1950-ben még egyszer előadta a Lili Marleent: combtőig fölvágott nercruhában, majd utoljára 1973-ban. Aki látta és hallotta, bizony, könnyekig meghatódott a gyönyörűségtől.
Hollywood egykori „nagykövet asszonya”, a nőiség máig ható jelképe, Marilyn Monroe az amerikaiak koreai háborújában serkentette hősi tettekre a fiúkat 1954-ben. A parancs – parancs: Marilyn kénytelen volt megszakítani a bézbólsztár Joe DiMaggio-val folytatott nászútját, amikor a koreai frontra kommandírozták (vezényelték): GI-ok százezrei előtt énekelt-táncolt-bájolgott tábori színpadok tucatjain, a fogcsikorgató koreai télben. Nem sokkal később el is vált DiMaggiotól, mert férje bézbóllabdaként bánt gyönyörű nejével: ütötte, verte.
Katonai lélektanászok jó ideig törték a fejüket azon, hogy miért leginkább a nők varázsolják el a frontra/vágóhídra küldött sok százezer fiatalembert. Nemegyszer másod- és harmadvonalbeli művésznők nagyobb sikert arattak, mint az igazán élvonalbeli férfisztárok, akikért békeidőben ugyanezek a fiúk rajongtak, és akiket megpróbáltak utánozni is.
Frank Sinatra például sohasem értette meg, amiért a második, majd pedig a vietnami háború idején frontszínpadi föllépései után lehurrogták a kiskatonák. Holott a válasz meglehetősen egyszerű: nőkben akartak gyönyörködni, nem pedig a nők által imádott szoknyahősökben.
Bob Hope, a nagy komikus viszont azon kevés férfisztár közé sorolható, aki minden alkalommal elismerést aratott az élet és halál mezsgyéjén. A csapatok számára összeállított karácsonyi showműsora klasszikus teljesítménnyé vált. Bill Clinton amerikai elnök 1997-ben „tiszteletbeli veteránná” léptette elő az örök civili Bob Hope-t: ő mindmáig az egyetlen, akit ebben a kitüntetésben részesített az USA első számú vezetője.
Az US Army nagy barátja és támogatója volt az ugyancsak világhírű Glenn Miller (In The Mood, Moonlight Serenade, The Nearness Of You, Sunrise Serenade…) dzsesszzenész, zenekarvezető. Szaxofonja, klarinétja volt a legendás «Glenn Miller Sound» leghatásosabb fegyvere. Élete virágában, 1944-ben, mindössze 40 esztendősen, tragikus körülmények között hunyt el. Az US Army Air Force Band európai hangverseny-körútja után, 1944. december 15-én egy kis repülőgéppel akart átkelni a Csatornán Londonból Párizsba. Eltűnt, valószínűleg a La Manche-ba zuhant; sem gép roncsai, sem Miller holtteste nem került elő. Érdemeiért a hadvezetés őrnaggyá léptette elő.
A német szövetségi haderő a szomáliai bevetésekor nem küldött művészeket a katonák közé. Felállította viszont a csaknem legendássá vált „Forró Sivatagi Homok” rádióállomást, élén Freddy Quinn-nel. A legtöbbször sugárzott zeneszám egy bajor dal volt: „De szeretnék egyszer haza jutni…”
