Ma már bizonyára kevesen emlékeznek rá, hogy az „új gazdasági mechanizmus” előfutáraként Horváth Ede, a győri Magyar Vagon- és Gépgyár kiváló esztergályosból lett vezérigazgatója kijárta az akkori állami és pártvezetőknél: újuljon meg az ország egyik meghatározó gépipari vállalata, az általa vezetett győri Vagongyár. A megújulás végső célja a teljes körű kamiongyártás meghonosítása új gyáregységek építése révén. Elkészült a többi között a futóműgyár, a motorgyár, és mindaz, ami a kornak megfelelő és a nyugati márkákkal versenyképes közúti teher-gépjárművek nagy sorozatú előállítását szolgálta. A hatalmas beruházást a SERI, a francia állami Renault-konglomerátum mérnökei tervezték, a kamionmotorok licenszét a (nyugat)német MAN vállalattól vette meg a teljes állami szavatosságot élvező Rába Magyar Vagon- és Gépgyár. Horváth Ede mert nagyot álmodni, álma megvalósult, százszám gördültek ki a győri nagyüzemből az elsősorban a Hungarocamion szállítmányozási nagyvállalat számára, továbbá exportra gyártott Rába-MAN kamionok. Akkoriban valószínűleg ez volt az ország legnagyobb beruházása, aminek az alább olvasható szösszenet csak apró, ám sok száz, akár ezernél is több dolgozó kedvcsináló mozzanatáról tudósít. Az írás a Győr-Sopron megyei napilap 1968. augusztus 3-i számában jelent meg.
«Még azok is meglepődtek, akik tudtak az eseményről. Gyönyörű hajnali sorakozó! Hétfőn reggel öt óra után néhány perccel pompás autóbuszsor húzott a járda mellé a győri kettes postától a vasútállomás indulási csarnokáig. Meggypiros és fekete csík az oldalukon, tetejük vajszínű. Homlokukon a felirat: Magyar Vagon- és Gépgyár, Győr. A buszok hűtőbordázatán az ízléses embléma: Rába–MAN.
Ontják a vonatok a munkába indulókat. Falják a vadonatúj kocsik az érkező igyekvőket. Négy ajtó van egy-egy buszon: pillanatok alatt felszippantják a vagongyáriakat.
Tegnaptól kezdődően öt ilyen csuklós autóbusszal szállítja dolgozóit a repülőtéri munkahelyekre a győri vagongyár. Ez illik a huszonnyolcezer négyzetméteres csarnokóriáshoz és társaihoz, ez illik a Győrött hat és fél milliárd forintért megvalósuló közúti járműprogramhoz!
– Mit keresnek itt ilyenkor az orvosok? – torpannak meg az emberek.
Az „orvosok” összekacsintanak, aztán válaszolnak:
– Pilóták vagyunk mi, nem doktorok!
Fehér köpenyes, fehér inges, nyakkendős gépkocsivezetők, a csuklós pilótái. Szívük fölött hímzett jelvény: Rába.
Megtelik az első busz. Öt óra huszonkét perc. A gyáróriás krónikájába kívánkozó pillanat: méltóságteljesen, csöndes erejét nem fitogtatva kihúz az első busz. Rendszáma: GB 66–67. Vezetője: Bogár Gyula.
– Az első pillantásra beleszerettem a buszba – mondja nem kis boldogsággal. – Remek alkotás! Mi készítjük hozzá a motort, az első és a hátsó futóműveket és a szervókormányt. Az Ikarus-gyár pedig a szép és kényelmes karosszériát.
Ünneprontók is utaznak velünk:
– Micsoda kemény ez az ülés!
– Amikor a MÁVAUT vitt bennünket, akkor is állni kellett, meg most is!
Lehurrogják őket a társaik, akik, ha pontosan nem tudják is, hogy a vállalatnak hány milliójába kerültek a csuklósok, de érzik: hálával tartoznak értük.
Hiszen ingyen utaznak! A vasútállomástól jóformán a munkapadig. Tíz-tizenkét percig tart az út. Nem kell szoronkodniuk, egymást túlkiabálniuk, ha beszélni akarnak. Tágas, tiszta az új szerelvény (ha kell, kétszázan is elférnek benne!), és csöndes a motor járása, kellemes a rugózása.
– Harminckét éve dolgozom a gyárban, de ennyi kedvezményt még sose kapott a melós, mint most – mondja a buszból kiszállva Lendvai Mihály művezető. – Személyzeti jegyünk van a vontra, a buszért sem kell fizetni…
A Rába-gyár munkásellátási osztályának vezetője tájékoztat:
– Kereken ezer dolgozót visznek a munkahelyükre a vasútállomás, az ipartelepi megálló és a gyár egyes portája elől a buszok. A munkaidő végén visszaszállítják őket oda, ahol felültek rájuk. A csuklósokon kívül még öt, sok embert befogadó gyári autóbusz közlekedik. Szükség van rájuk, mivel az év végéig mintegy ötszáz, a tavasszal pedig újabb ezerkétszáz személlyel gyarapodik a repülőtéren dolgozók száma…»
– Kereken ezer dolgozót visznek a munkahelyükre a vasútállomás, az ipartelepi megálló és a gyár egyes portája elől a buszok. A munkaidő végén visszaszállítják őket oda, ahol felültek rájuk. A csuklósokon kívül még öt, sok embert befogadó gyári autóbusz közlekedik. Szükség van rájuk, mivel az év végéig mintegy ötszáz, a tavasszal pedig újabb ezerkétszáz személlyel gyarapodik a repülőtéren dolgozók száma…»
( „Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)
