Kuss, mondom, ismét hülye vagyok, beszélek, pedig hallgatnom kellene. Kártyanaptárról, érettségiről, minek a sok szöveg? De a lelkiismeretem! Általános iskolásként megtaláltam osztálytársam, Gyula elvesztett kártyanaptárát, nem adtam vissza neki, és amíg ezt nem vallottam be, tolvajnak éreztem magam. (A nyitó kép illusztráció; foto: Szigetváry Zsolt, MTI)

Most meg itt ez a háború, bombákról, halottakról, menekülőkről kellene írnom, mégis Attila jut az eszembe. Egy szerkesztőségben dolgoztunk, és amikor rájöttünk, hogy napra pontosan és egyidőben születtünk, figyelni kezdtük egymást. Békés természetünk miatt azt gondoltuk, hogy a csillagok terelnek minket, hittünk a horoszkópban, a rezonanciában: „a hasonló hasonlót vonz”, de akkor, a létező szocializmus világában az ezotéria, a babona, a ráolvasás, nem fért meg a marxizmus mellett.

És akkor egy kis önéletrajz. Emlékeimben ravasz, érettségire készülő, kicsit megkaparva, lusta diák vagyok, és azon gondolkodom, hogyan használhatom ki az oroszokat. A múlt évezred hatvanas éveiben inkább a félelem, mint a haszonszerzés sodorja össze a birodalmat az egyszerű magyarokkal, kamaszként, lusta diákként már tudom, hogy az orosz nemcsak nemzet, hanem nyelv is, az iskolákban kötelező tanítani, tehát tanulni is, de a muszájt kevesen szeretik, ezért az orosz nyelv, azonosítva a megszállással, az ideiglenes tartózkodással, nem népszerű, sőt kifejezetten utált tantárgy. A gimnáziumom olyan megfelelni akaró: tisztelet a pártnak, a tanácsnak, a politikusoknak, a tanfelügyelőknek, a diákok nem káromkodnak, nem cigiznek, a kábszert nem ismerik, és a sok rendesség eredményeként az iskola éllovas, főként a statisztikában. Tanulmányi versenyben, sportban, szakköri munkában van a legjobbak között, és ezeket az eredményeket nemcsak elérni, hanem őrizni is akarja.

Itt jövök rá a megoldásra, a tanulás nélküli, sikeres érettségi titkára. Iskolámban, ahogy a többiben is, a diákok ímmel-ámmal tanulják az oroszt, mi hasznunk lehet belőle, gondolják. Én a betűket, a szavakat sem ismerem, osztályról osztályra bukdácsolok, ezért lepek meg mindenkit a bejelentésemmel, hogy a szabadon választott érettségi tárgyam az orosz. Tanáraim, barátaim beszélnének le erről, biztos bukást jósolnak, de kitartok. Amikor megkérdik, hogy miért, áhítattal rebegem, hogy szeretem a nyelvet. A vizsga még el sem kezdődött, de én már átmentem rajta. A gimnáziumban egyedül érettségizem e tantárgyból. Társaim földrajzra, biológiára vetődnek, a saját pályámon száz százalék vagyok. Sikerben, bukásban mindenben. Tehát nyögdécselhetek, vagy hosszan hallgathatok, ebben a rendszerben senki nem ítélhet pótvizsgára.

Az én statisztikára épülő iskolámban, nem bukhat meg a nyelvet választó diákok száz százaléka oroszból. Az ilyen szégyen vizsgálattal, sok-sok magyarázkodással járna. Kapom tehát a kegyelemjegyet, talán az elismerést is, ennyivel annyit elérni, nem kis teljesítmény.

Itt érhetne véget a történetem. Érettségi, egyetem, diploma, a kamaszból fiatalember, a csajozásból házasság, a lustaságból szorgalom, a munkámat élvezem, a családom boldoggá tesz, és ha megvakarom magam, rájövök, hogy ezt az orosz nyelvnek is köszönhetem. Aztán a munkahelyemen azt hiszik, hogy alkalmas lennék egy moszkvai egyetem ösztöndíjasának. Küldenének, de maradok, kicsi a fiam, előttem cseperedik, a családomat nem hagyom el. Az ösztöndíjat Attila kapja, csillagjaink szétválnak, ő megy a Szovjetunióba, tanul, öt évet húz le, a feleségét és a gyermekeit csak a nyári szünetekben látja, de mindenki tudja, hogy amikor visszatér, fontos ember lesz, mert az egyetem nemcsak a diplomát adja, hanem a megbízhatóság pecsétjét is.

Tehát Attila, idejét kitöltve, hazatér, és belecsöppen a rendszerváltásba. A moszkvai diploma már csak papír, a tanulás, a honvágy felejthető érzés, és az áldozatért elismerést váró szív, felmondja a szolgálatot. Az öt év megy a kukába, a Szovjetunió felbomlik, az orosz ígéret, maga a csalódás. És akkor napjainkról, bombákról, kémekről, atomról még egy sort sem írtam. Minek?