Az EurActiv a közelgő svéd- és olaszországi parlamenti választások kapcsán arról ír, hogy az európai jobbközép pártok és a szociáldemokraták sokat vitatott nagykoalíciója helyett most az Európai Néppárt a politikai spektrum jobboldalán keres partnereket a kormányalakításhoz. A két említett országban a választások nyomán előállhat az, hogy a hagyományosan EU-párti jobbközép erők szélsőjobboldali, illetve euroszkeptikus pártokkal lépnek koalícióra – vélekedik a brüsszeli uniós hírportál.

Svédországban szeptember 11-én, Olaszországban pedig 25-én tartják a törvényhozási választásokat. A legfrissebb stockholmi közvélemény-kutatások azt jelzik, hogy a baloldali tömb, amely a szociáldemokratákból, a zöldekből, a Baloldali Pártból és a Centrum Pártból áll, fej fej melletti küzdelmet vív a jobboldali tömbbel, aminek alkotóeleme a jobbközép, a liberális és az euroszkeptikus párt.

Nyilatkozott az EurActivnak, a szélsőjobboldali, Svédország Demokratái elnevezésű párt európai parlamenti képviselője, Charlie Weimers, aki azt hangoztatta: a felmérések szerint a népszerűségi versenyben a második helyen álló pártjával szemben Svédországban immár nem lehet egészségügyi karanténról beszélni, mint néhány évvel ezelőtt – európai szinten azonban talán még igen.

Olaszországban a jobboldal – az Olasz Testvérek, a Liga és a Hajrá Itália együttesen – 48 százalékon áll jelenleg, miközben a Demokrata Párt vezette baloldali tömb 29 és fél százalékon.

Az EurActiv cikke idézi Manfred Webert, az Európai Néppárt bajor elnökét, aki azt mondja, pozitív meglepetés volt számára a jobboldali szövetség választási programjam annak erősen uniópárti, NATO-párti és Amerika-barát jellege. 

Az EurActiv cikke szerint azonban az európai progresszívek nem osztják Weber nézetét, és súlyos veszélyben látják az uniós projektet. Udo Bullmann német szociáldemokrata európai parlementi képviselő a portálnak adott nyilatkozatában emlékeztetett arra, hogy a Néppártnak mindig nehézséget okozott, hogy világosan elhatárolódják a szélsőjobbtól. Bullmann szerint egy radikálisan jobboldali olasz kormány megnyitná az utat az előtt, hogy az Európai Unió egyik alapító országában „orbanizálják” a demokráciát. Ezzel – tette hozzá a szociáldemokrata politikus – visszahoznák a letűnt illiberális gazdasági és társadalmi berendezkedést, elmélyítenék az egyenlőtlenségeket. Az EurActiv emellett megemlíti: az a szempont is nagy súllyal esik latba, hogy Orbán baráti viszonyt ápol Moszkvával.

Most pedig magyar–román reláció. A Nemzeti Diszkriminációellenes Tanács elnevezésű román kormányzati ügynökség – feljelentés nyomán – idézte Orbán Viktor magyar miniszterelnököt a július végén Tusnádfürdőn elmondott rasszista beszéde miatt, írta az Allgemeine Deutsche Zeitung című német nyelvű romániai lap. Az idézés tegnapra szólt, és Asztalos Csaba, a Diszkriminációellenes Tanács vezetője elmondta, hogy azt a bukaresti magyar nagykövetséghez juttatták el. A kormányfők immunitást élveznek ugyan, de a törvény értelmében a testület köteles minden feljelentésnek utánajárni. A magyar miniszterelnöknek jogában állt az idézést figyelmen kívül hagyni, annak eleget tenni, vagy magát képviseltetni. A feljelentést Alexandru Muraru, a kormányzó Nemzeti Liberális párt alelnöke, az antiszemitizmus és idegengyűlölet elleni küzdelemmel kapcsolatos ügyekben illetékes miniszterelnöki tanácsadó tette. Muraru szerint Orbánnak a magánjellegű romániai tartózkodása alatt a fajok keveredéséről tett kijelentése a diszkrimináció eklatáns példája volt. Ha az eljáró román testület helyt ad ennek az állításnak, akkor a magyar kormányfőre bírságot szabhatnak ki.

A pozsonyi Pravda beszámol a 24.hu cikkéről, ami szerint az Ukrajna elleni orosz invázió kezdete óta gyakorlatilag megszűnt a visegrádi négyek együttműködése. Magyarország elszigetelődése azzal jár, hogy ténylegesen V3-as együttműködésről beszélhetünk, ami például abban nyilvánul meg, hogy a szlovák légteret cseh és lengyel gépek fogják oltalmazni.

A cikkátvétel ismerteti Szent-Iványi István külpolitikai szakértő megállapítását: a V4-ek legutóbbi közös akciója az időközben lemondott Boris Johnson brit miniszterelnökkel való találkozó volt, és hogy el kellett halasztani a négyek Budapestre tervezett védelmi miniszteri találkozóját.

A nemzetközi sajtószemle alábbi részének forrása: www.muosz.hu

Euractiv Az olasz választások közeledtével a kormánykoalíció egyik pártjának strasbourgi képviselője azzal vádolta meg az Európai Néppárt elnökét, hogy az kiárusítja a pártcsalád értékeit az olasz szélsőjobbnak, holott azt az orbáni politika ihleti.

Laura Ferrera azután tette közzé véleményét, hogy Manfred Weber az EPP nevében a Berlusconi-féle Forza Italiának kampányolt. A bajor politikus a római gyűlésen kijelentette, hogy a hármas szövetség (benne a posztfasisztákkal! – a szerk. megj.) megfelelő garancia Európa számára, mert programja eltér attól, amit a hatalmon lévő magyar és lengyel szélsőségesek képviselnek.

A középjobb azt reméli, hogy olasz tagpártjuk az EU-barát közép felé tereli a két szövetségest, Giorgia Melonit és Matteo Salvinit. Ezzel szemben az 5 Csillag törvényhozója úgy ítéli meg, hogy az Orbán Viktor fémjelezte irányvonal katasztrófa az unió jövője szemszögéből, ám ha a kihívók győznek az olasz választáson, azért egyértelműen Webert terheli a felelősség, mert a nevét és az arcát adta a szavazók befolyásolásához.

A jelentés megjegyzi, hogy a lengyel PiS az EP-ben ugyanahhoz a frakcióhoz tartozik, mint Meloniék, viszont a Fidesznek távoznia kellett a Néppártból: EU-ellenes álláspontja miatt.

A Financial Times vezércikkírója kiemeli, hogy a putyini elnyomás ellenére is tovább él Mihail Gorbacsov öröksége. Ha megvizsgáljuk a Nyugat és Oroszország kapcsolatait és Moszkva helyét a világban, akkor még inkább tudjuk becsülni a volt államfő és főtitkár eredményeit. Hiszen döntően hozzájárult a hidegháború befejeződéséhez, enyhített a belső gúzson és olyan szintű személyes szabadságot engedélyezett, amire a 20-as évek óta nem volt példa a Szovjetunióban.

Ehhez képest a mai Moszkva hódító háborút vív, így akkora feszültség alakult ki a nyugati hatalmakkal, amekkora már a hidegháború csúcsát idézi. Putyin könyörtelenül lecsapott az ellenzékre, a bírálókat árulóknak titulálja, ez pedig a sötét múltat eleveníti fel. A történelem hivatalos manipulálása a glasznoszty elárulása, hiszen az szakított az évtizedes hallgatással a sztálinizmus ügyében.

De amíg a jelenlegi elnök tartja kézben a gyeplőt, nem látszik valószínűnek, hogy visszatér a politikai sokszínűség és a Nyugat megbízna a Kremlben. A Gorbacsov által megtestesített szabadabb Oroszország és a biztonságosabb világ eszménye romokban van, de nem lehet azt mondani, hogy az örökség teljesen megsemmisült. Mert ha nem utasítja el az erőszakot Kelet-Európában, akkor nem estek volna szét vértelenül az egypárti diktatúrák, nem ment volna végbe a német újraegyesítés.

Különleges vonása volt Gorbacsovnak, ahogy iszonyodott a terrortól – kommunistaként és orosz vezetőként is. Putyin azt hiszi viszont, hogy az erő és az érdekszövetségek kialakítása, sőt területek elfoglalása az orosz nagyság mércéje. Gorbacsov gazdasági programja ugyanakkor azért vallott kudarcot, mert a rendszert nem lehetett megreformálni. A politikai átalakulás más lapra tartozik.

De egy nap színre lép az oroszok új nemzedéke, amelyik megkísérli helyreállítani a gorbacsovi és jelcini szabadságot. A nyugati országoknak határozottan el kell utasítaniuk a putyini agressziót. Ugyanakkor emlékezniük kell arra, ami egykor elképzelhetetlen volt, hogy tudniillik egy olyan humánus, messzire tekintő vezető, mint Gorbacsov jut hatalomra az oroszoknál. Mégis megtörtént és ez az egész világnak csak javára vált.

Neue Zürcher Zeitung A konzervatív-liberális lap azt kérdezi: hol vannak napjaink Gorbacsovjai? Mert a most elhunyt politikus volt a 20. század végének legmeghatározóbb személyisége, és mivel bátran megpróbálta átalakítani országát, manapság nagyobb szükség volna rá, mint valaha. A jelen diktátorai azonban egészen más tanulságot vonnak le örökségéből.

Odahaza nem sokra becsülik, ám külföldön nagyra tartják az eredményeit, amikre amúgy nem is törekedett. Egyben akarta tartani a Szovjetuniót, az mégis szétesett. A kommunista párt sírásójának bizonyult, noha soha nem tagadta meg Lenin ideológiáját. Viszont ő volt az első vezető Moszkvában, aki önként adta át helyét a demokratikusan megválasztott utódnak, pedig látta, hogy lenne még dolga nem kevés.

Nagyon is jól tudta, milyen változásokat akart beindítani a világban. Csak éppen alábecsülte, hogy milyen gigászi vállalkozás módosítani a korhadt szovjetrendszeren. Az, hogy az ország Putyin alatt visszatért a totalitárius hagyományokhoz, az elárulja, milyen erősek a régi rend hívei, és mennyire illuzórikusak voltak Gorbacsov elképzelései.

Gorbacsov legnagyobb érdeme, hogy nem próbálta meg erőszakkal meggátolni a keleti tömb szétesését. Egy gátlástalan vezér vérfürdőt rendezett volna. A mai Oroszországnak és más diktatúráknak ellenben nagyon is szükségük volna Gorbacsov tetterejére. A mostani rezsim nagyban különbözik a 40 évvel ezelőttitől, mégis kézenfekvőek a párhuzamok: elöregszik a klikk a Kremlben, ideológiailag mind jobban megcsontosodik.

Továbbá: aligha van fogalma az országban uralkodó tényleges állapotokról. Nem képes kimozdítani a gazdaságot az évek óta tartó stagnálásból, azaz folytatódik a mélyrepülés. Pedig csak az kellene hozzá, hogy az állam engedjen igazi gazdasági szabadságot, építsen a kis- és középvállalkozások alkotó energiáira.

Véget kellene vetni a pazarlásnak, a méregdrága presztízsberuházásoknak. A felfújt katonai és rendőri apparátus betonkoloncként húzza le a gazdaságot. Ezt tetézi a grasszáló korrupció a hatalom legtetején. Ám az ország még nem érett meg a változásra. Ebben azonban maga Gorbacsov is ludas, mert a jelenlegi önkényurak látták a kudarcát és érzékelték, hogy túl kockázatos egyszerre bedobni a lovak közé a gazdaság és a politika gyeplőjét.

The Economist Európa a gazdasági visszaesés felé tart, de mennyire lesz súlyos a megrázkódtatás, miután az inflációs sokk egybeesik a recesszióval? Az összes mutató vészt jelez: a háború, az úgy-ahogy legyőzött járvány és a szárazság súlyos megpróbáltatásokkal fenyeget, magas inflációval, alacsony növekedéssel. Egészében vége roppant bizonytalanok a kilátások.

De hogy mennyire lesz rossz a helyzet, az függ az energiaválságtól, illetve attól, hogy a politikusok miként reagálnak rá. A földrész kiinduló pozíciói nem kedvezőtlenek: szinte teljes a foglalkoztatás, várhatóan emelkednek a bérek, nem esett vissza a fogyasztás. Még az áremelkedési várakozások is enyhültek.

Ám a következő hónapok három okból sem ígérnek túl sok jót. Egyrészt lassan csökkenőbe megy át az ipari termelés, mert lanyhul főleg a kínai kereslet. Ez elsősorban a németeket és az osztrákokat viseli meg, az olaszok szabadesésre váltanak, és nagyon sebezhetőek a lengyelek és a csehek is. Az egyetlen kivétel Magyarország, ahol jól alakul a feldolgozóipar, „hála az akkumulátorgyárak betelepülésének”, illetve a hosszú távú energiaszállítási szerződéseknek.

Másrészt az ad okot a borúlátásra, hogy a szolgáltatások igénybevétele aligha tartja lendületben a kontinens gazdaságát. Harmadrészt az energiasokkot emelkedő kamatok kísérik. Az euró árfolyamának esése szintén baljós előjel, annál is inkább, mert gyengébb fizetőeszköz felhajtja az inflációt, csökkenti a reálbéreket és így a fogyasztást. Azaz a barométer recesszióra áll, főként a németeknél, olaszoknál és Kelet-Európában.

Project Syndicate Elhibázottnak tartja az Európai energiapolitikát a Stockholmi Szabad Világ Fórum külpolitika agytröszt egyik vezető munkatársa. Anders Aslund azzal érvel, hogy a háború nyomán megugró árak megmutatták, hogy az Európai Uniónak erősebb, egységesebb és következetesebb stratégia kell, mert főleg a felelőtlen német hozzáállás folytán csupán idő kérdése volt, mikor üt be a válság.

Úgyhogy mindent alaposan felül kell vizsgálni, mert az EU hosszú időn át pusztán reagált a főként orosz eredetű gondokra. Németország csak magával törődött és alapvető hibákat követett el. Így amikor Schröder akkori kancellár belement az Északi Áramlat–1 megépítésébe, majd ezt követte a másik gázvezeték engedélyezése, már a Krím megszállása után. Pedig az csak növelte volna a függőséget. Merkel pedig sima szeszélyből elrendelte az atomerőművek fokozatos leállítását.

Közben jöttek az intő jelek, hiszen Moszkva az évek során átmenetileg többször is felfüggesztette a gázszállításokat, a németek mégis egyre nagyobb mennyiségeket vettek, mi több orosz kézre adták a tárolókapacitások jórészét. Abszolút nem törődtek a saját energiabiztonságukkal.

Igaz, nem voltak egyedül ezzel az őrülettel. Magyarország és Ausztria pontosan ugyanolyan Putyin-barát, és a bolgárok, csehek, valamint a szlovákok sem igazodtak az új geopolitikai feltételekhez. Tény azonban, hogy ők sokkal kisebbek, mint Németország, ami ily módon döntő felelősséget visel a történtekért.

Most igazából ki kellene szorítani a teljesen megbízhatatlan Gazpromot, valamint Katart az európai gáztárolók piacáról, továbbá elő kellene írni a készletezendő minimális mennyiséget. Ezen felül elegendő cseppfolyósító állomást kellene építeni. Ugyanakkor nem szabadna megengedni, hogy a nemzeti ásványolaj-vállalatok monopolizálják saját piacukat, újabb és újabb összekötő vezetékeket kell létrehozni.

Végül pedig Ukrajnának bőven van földgáza, árama és üzemanyaga, csak éppen érthetetlen piaci akadályok folytán nem tudja azt értékesíteni a kontinensen. Így az EU-nak sürgősen nyitnia kell. A Bizottságnak pedig ügyelnie kell, hogy felelőtlen, szűklátókörű kormányok ne garázdálkodhassanak. Az EU-nak a következő egy-két évben el kell érnie, hogy teljesen leváljon a szeszélyes oroszokról.

Die Welt A jobboldali német lap három okot sorol fel, hogy miért teljesen megalapozatlan a most bedobott 1300 millió eurós lengyel háborús jóvátételi igény Berlinnel szemben. Először is az ilyen megállapodások sohasem jártak kedvező hatással, és csak újabb indulatokat keltettek. Ezért bölcs dolog volt, hogy a nyugati szövetségi hatalmak 1945 után lemondtak ez irányú igényeikről, és az USA hitelből tette lehetővé a békés német állam felépítését.

Másodszor: az ilyen ügyek mögött a konkrét vagyoni károk megtérítésén túl mindig megtalálható a megvert ellenfél megalázása. Az biztos, hogy Lengyelország szörnyű pusztításokat szenvedett el a hitleráj miatt, de azokat miként vessék össze, hogy a rendezés részeként területekhez jutott?

Azonkívül az egész hadjárat igazából nem Németország ellen irányul. A németellenes retorikával a PiS a saját választóit igyekszik mozgósítani. Ez klasszikusan rövidlátó, sőt téves politika. Mert a háború miatt a lengyeleknek éppen most igen nagy szükségük van a német partnerre. Ezt mindenki tudja Lengyelországban, kivéve a nacionalistákat.

Bloomberg Bár Joe Biden időközben már elmondta beszédét, amiben arra figyelmeztetett, hogy Trump kézben tartja a republikánusokat és ezzel a nemzetet fenyegeti, a kommentár még előtte azt ajánlotta neki, hogy ezúttal ne minősítse se fasisztának, se félfasisztának elődjét, noha annak hívei még az erőszaktól sem riadnak vissza, hogy megfordítsák a két évvel ezelőtti választás eredményét.

Jó, az igaz, hogy az ilyen kiállásoknak meg kell ragadniuk a közfigyelmet, és a volt elnök tekintélyelvűsége mindenképpen az újságok első oldalára kívánkozik. De a jelzőket gondosan meg kell válogatni. Először is, mert a liberálisok és mások már rutinszerűen lefasisztázták Reagant, valamint az idősebb és fiatalabb Busht, ennélfogva sokan most úgy érezhetik: mindössze a szokásos sárdobálás megy.

Azonkívül sokan a fasizmust Hitlerrel azonosítják, pedig Mussolini és Franco testesítette meg az etnikai megszállottsággal párosuló autokráciát, ami azonban nem követett el tömeggyilkosságokat és nem törekedett világuralomra. Így nehéz megértetni, mire is gondol Biden.

További érv, hogy Trumpot a tekintélyelvű Putyinhoz, illetve Orbánhoz szokták ugyan hasonlítani, ám egyikük sem tekinti magát fasisztának, szemben Mussolinivel. Így jó páran nem fogják fel, miről van is szó.

De a legfőbb indok, hogy az elnök el akarja különíteni egymástól a demokrácia híveit és ellenségeit. Számtalan tény bizonyítja, hogy Trump megveti a jogállamot és az alkotmányt, de csak elvonja a figyelmet a demokráciát fenyegető veszélyről, ha fasisztának nevezik. És persze a fogalomnak sokféle meghatározása van, a tudósok általában ideológiai oldalról közelítik meg.