Borostás öregembert látunk a képen, kezében kedvenc újságja, a Nemzeti Sport. A háttérből ítélve, szerény ízléssel berendezett konyhájában ül, félig még szabadságon, bár a szöveg szerint már véget ért a pihenés. „Becsöngettek, a szünetnek vége”, írta a fotóhoz Orbán Viktor. Néhány órával később új fénykép jelent meg a miniszterelnök Facebook-oldalán, itt már a dolgozójában látható Orbán, zakóban, fehér ingben, megborotválkozva. Éppen egy feltehetőleg fontos iratot tanulmányoz, talán épp Magyarország sorsa dől el ezekben a percekben. Vajon melyik Orbán igazi arca?

A kérdés azért is jogos, mert Orbán és a Fidesz egykori hitvallása szerint „bár az olaj keletről jön, a szabadság nyugatról érkezik”. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, több is, mint kellene. A Liberális Internacionálé egykori alelnöke egy hónappal ezelőtt az amerikai szélsőjobb (hivatalos megfogalmazás szerint: konzervatív) pártok konferenciáján (CPAC) szónokolt, még előtte pedig arról beszélt, hogy „mi keleten vagyunk otthon, nyugaton csak vendégek vagyunk”.

Karinthy Frigyes „Találkozás egy fiatalemberrel” című írásában a szerző elképzeli, amint idős korában hajdani önmagával, a nagy és nemes célokért küzdő naiv, romlatlan fiatalemberrel találkozik. Számonkéri rajta az egykori tisztaságot, a lelkesedést, a világmegváltó romlatlanságot. Azt, hogy miként sáfárkodott a tálentummal.

Orbán Viktort nem fenyegeti a veszély, hogy egykori önmagával szembesüljön. Ha netán belegondol is néha, másként emlékszik mindenre. Jó lehet neki: kegyelmi állapot az övé. Nem emlékszik már a valamikori, amúgy ízléstelenül harcos istentagadóra, aki az általa példaképként emlegetett Antall József kereszténydemokratáinak parlamenti felszólalásakor „Csuhások, térdre, imához!” bekiáltásokkal szórakoztatta képviselőtársait. Nem emlékszik az egykori fiatalemberre, aki társaival együtt kivonult az ülésteremből, amikor Jeszenszky Géza, az Antall-kormány külügyminisztere azt találta mondani, hogy csak a kormánypártok képviselik Magyarországon a keresztény értékeket. Kivonultak akkor is, amikor ugyanez az Antall-kormány meghirdette a parlamentben a Trianon-emléknapot.

Ezzel az egykori fiatalemberrel kínos lenne szembesülnie a mára leharcolt idős emberré pocakosodott Orbánnak. Nagyobb gond, hogy sokan mások sem akarnak emlékezni. Feledés homályába vesznek a tetemes köztartozásokat felhalmozó, veszteséges, Fidesz-közeli vállalkozások, a Kaya Ibrahim és Joszip Tot ellopott útlevelével értékesített fantomcégek, az igen különös körülmények között megvásárolt Gripenek, vagy az, amikor hősünk első miniszterelnöksége idején azt mondta, hogy „ne mi kapjuk a legtöbbet”.

2010-ben Orbán egymillió új munkahelyet, kevesebb adót, több munkabért, jobb (szebb?) jövőt, élhetőbb életet ígért a magyaroknak. Az emberek pedig hálásak voltak – annyi nehéz, megszorításokkal teli esztendő után jött valaki, aki ígért végre valamit. 

Magyarország mai miniszterelnöke, ha néha tükörbe néz, vajon látja-e az egykori lázadót? Azt a fiatalembert, aki „hazazavarta az oroszokat Magyarországról” – igaz, a szovjet csapatok egy megállapodás értelmében már javában távozóban voltak –, és aki egy fotó tanúsága szerint olyan országban szeretne élni, ahol a törvény nemcsak a Coca-Colát védi.