Szokatlanul hosszú cikkben foglalja össze a Fidesz uralmának 10. évfordulóján a legnagyobb osztrák bulvárlap, a Neue Kronen Zeitung a magyar állapotokat, „Orbán, a viktátor és az ő szalámitaktikája” címmel.
A legfrissebb fejleménnyel, vagyis azzal indít, hogy a kormányfő megsejtette, mi vár rá, épp ezért fölöttébb határozottan üríttette a kórházakat, amelyek a hírhedt felhatalmazási törvény meghozatala óra katonai irányítás alatt állnak. Az utcára rakott betegek hozzátartozói teljesen tanácstalanok és képtelenek megbirkózni az ellátás feladatával – adja hírül a közösségi média. A cikk idézi Gyurcsány Ferencet, aki azt írta a Facebookon, hogy az ágyak felszabadítása embertelen felelőtlenség, a hatalom sok ezer ember haláláért felelős, és ezt nem fogják neki megbocsátani. Ily módon válik világossá, hogy kétharmad ide vagy oda, Orbán miért akart megszabadulni a parlamenttől: nehogy bármi váratlan történjen. De miként viszonyuljon a demokratikus Európa a viktátorhoz, aki módszeresen felszámolja a polgárjogokat?
Nos, a politikusnak nem kell félnie az uniótól. Von der Leyen neki köszönheti a Bizottság elnöki tisztét. Azonkívül Budapest és Varsó kölcsönös véd- és dacszövetséget kötött. A magyar belpolitikában Orbán abból él, hogy szidja Brüsszelt, holott a lakosság lélekszámához viszonyítva egyetlen más állam sem kap ekkora közösségi támogatást. Vagyis abba kézbe harap bele, amely eteti. A mostani válságban is érkeznek a pénzek, de a magyar vezető inkább a kínai segélyszállítások körül alakít ki kultuszt. Merthogy demokrácia-ügyben nem kér az EU-s figyelmeztetésekből.
Közben növekszik a nyomás, hogy a Néppárt váljon meg a Fidesztől. Ám arra kell számítani, hogy a miniszterelnök ezúttal is visszalép, amint szorul a nyaka körül a hurok, persze szokásához híven csak egy fél lépést visszakozik. A politikus a legendás magyar szalámitaktikának megfelelően rafinált módon szerez egyre több és több hatalmat. Már a menekültválság előtt ezen dolgozott, ilyen módszerrel vonta felügyelete alá a sajtót is.
Az ország legnagyobb strómanja nem más, mint az egykori felcsúti gázszerelő, Orbán gyerekkori barátja, Mészáros Lőrinc. Aki ma hatalmas gazdasági birodalom élén áll, és a leggazdagabb magyar. Ezáltal pedig a „kleptokratúra” keresztapja. Folynak hozzá az állami megbízatások és az uniós pénzek. Orbán a közrádión és a Facebookon keresztül kommunikál a néppel. Eszköze a nacionalizmus, valamint gúny és megvetés az ellenzékkel, továbbá az első számú közellenségnek megtett Sorossal szemben.
A közéletet uniformizálták, a demokratikus intézményeket kikapcsolták. A hatalom minden posztján vazallusok csücsülnek. Ez az „új osztály” immár akkor sem tűnnék el a színről, ha a Fidesz netán vereséget szenvedne a választáson. Paul Lendvai úgy jellemzi a miniszterelnököt, hogy az Putyin legjobb tanítványa, csak ravaszabb.
Az egykori vasfüggönyre utalva a Der Spiegel egy szójátékkal vezeti fel, hogy Orbán Viktor 10 éve kőkeményen irányítja a dolgokat Magyarországon: Eiserner Vorhang/Eiserner Vorgang. Az ország egykor annak a jelképe volt, hogy egy nép lerázza magáról az elnyomást, ám immár egy évtizede a demokráciát bontja le. Hogy ebben a miniszterelnök milyen messzire jutott, az még a híveit is meglepi. De hát annak idején meghirdette a pesti Vörösmarty téren: egy rendszert nem lehet megváltoztatni, hanem csak meg lehet dönteni és a helyébe újat lehet építeni. Ennek megfelelően
– komplett elitcserét hajtott végre: a közigazgatásban, az oktatásban, a kultúrában módszeresen eltávolították mindazokat, akik nem a Fideszhez húztak
– központosította a hatalmat, az egykor erős önkormányzatok elvesztették sok-sok jogkörüket
– a közmédia, illetve a magánsajtó jelentős része a kormány ellenőrzése alá került
– olyan alaptörvény született, amely ránézésre keresztény-konzervatív, valójában azonban a kormányfő hatalmi érdekeit szolgálja. Ennek érdekében már csaknem tucatszor módosították
– a bíróságok messzemenően, az ügyészségek tökéletesen engedelmeskednek a hatalomnak. Az országgyűlést szavazógéppé fokozták le
– a civil szervezeteket sorra-rendre rendőri, törvényi eszközökkel, valamint hecckampányokkal csuklóztatják
– Orbán létrehozta a „munka államát”, drasztikusan korlátozta a szociális intézkedéseket és a munkavállalói jogokat
– a különleges választási törvény szavatolja, hogy a Fidesz kétharmadot szerezzen a leadott voksoknak csupán 40 %-ával.
Ilyen úton-módon tartja kézben Orbán Viktor az államot és a közélet túlnyomó részét, szinte korlátlanul. Táborának mozgósítására rendszeresen nacionalista, rasszista és soviniszta uszító hadjáratokat szervez a menekültek, romák, Soros, a civilek, vagy mint jelenleg, az EU ellen. Brüsszelt azzal vádolja, hogy az nem kellőképpen szolidáris a vírusválságban, noha Magyarország egészen szépen kap a mostani segélyekből.
Az EU gazdasági biztosa egyetért a francia elnökkel abban, hogy az EU ekkora válsággal még sosem szembesült, és ha nem sikerül felülkerekedni rajta, akkor vége a szervezetnek – írja a Die Presse. Az olasz Gentiloni szerint óriási baj ütött be, mind humanitárius, mind gazdasági értelemben, és ha az unió nem mutat kellő szolidaritást, akkor az az egész európai tervet veszélyezteti, mert utat nyit a populizmusnak, a nacionalizmusnak és a tekintélyelvű kapitalizmusnak.
Épp ezért meg kell oldani a politikai kihívásokat, különben rámehet az egységes piac. Azért, hogy ez ne következzék be, ahhoz összefogás szükséges. Egyedül egyetlen állam sem képes túljutni a vírus okozta nehézségeken. Azért kell közös újjáépítési tervet kidolgozni, nehogy a járvány aránytalan következményekkel járjon egyes országokban. A demagógok már így is épp eléggé hangosak. Északnak és Délnek az a közös érdeke, hogy fennmaradjon a jólét a földrészen, az pedig attól függ, hogy sikerül-e megőrizni az euró-övezetet, valamint a közös piacot. A ragály során a nacionalizmus és a populizmus elárulja a gyengéit.
Nemzetállami megközelítéssel nem lehet túljutni ekkora gondokon. Az európai modell ugyanakkor rendkívül eredményes a válságkezelésben. Egyáltalán nem igaz, hogy pl. a tekintélyelvű rendszerek sikeresebbek lennének. Ez még akkor is igaz, ha a kórokozó felbukkanása után egy sor tagállam lezárta a határait, bizonyos gyógyászati anyagokra, felszerelésekre kiviteli tilalmat rendelt el. Ám utána az EU hamar meghozta a szükséges közös döntéseket.
És most első ízben a gazdaságpolitikában is együttes válasz született. És az is kirajzolódik, hogy a kormányok immár nem az eddigi, terméketlen vitákra mutogatnak vissza, hanem mind inkább belátják, hogy csak együtt találhatják meg a kiutat. A világméretű kibontakozáshoz meg kell őrizni a nemzetközi együttműködést, és ebben jó esélyek kínálkoznak Európa számára, mert a liberális demokráciák támogatják a párbeszédet, a multilateralizmust. Vagyis a földrész ellent tud állni a globalizáció visszaszorításának. Mert az veszélyes irányba vezetne, ha megszakadnak a meglévő értékláncok. Szabad és tisztességes kereskedelem szükséges a világban.
Európát éles ellentétek osztják meg Észak és Dél, Kelet és Nyugat között – írja a The Washington Post/Bloomberg. Sőt, az árkok csak mélyebbek azáltal, hogy a földrész a demokrácia, az emberi jogok, a jogállam zászlóvivőjeként határozza meg magát. Ám ha egyes tagjai áttérnek az illiberalizmusra, az egész szervezet elveszti a létalapját.
Ez az oka annak, hogy egy olyan fiókdiktátor, mint Orbán Viktor aláássa az egész építményt. Már semlegesítette a hazai ellenzéket, a bíróságokat és a sajtót. Majd legutóbb ürügyként használta a vírust, hogy rendeleti úton irányíthassa az országot.
A nacionalista és populista vezetés alatt álló Lengyelországban nem ennyire rossz a helyzet, de apránként ott szintén bedarálják a jogállamiságot. Brüsszel teljesen bénultnak látszik, keresi, miként reagálhatna. A gond az, hogy nincs mód Magyarország kizárására, még a szankciókhoz is egyhangú döntés kell. És a lengyelek, magyarok, valamint a hasonszőrűek egymás hátát fedezik. De a tagok ugyanígy megtorpedózhatják minden más probléma megoldását is. A Covid-19 előtt a legnagyobb próbakő a menekültválság volt, ám Magyarország és Lengyelország, meg még egy pár más kormány meghiúsította a nem működő közösségi menedékrendszer megújítását. Még az Európai Bírósággal is szembeszálltak. Ezért azután továbbra sincs közös politika, jóllehet újabb bevándorlási hullám készül. Bár közkeletű a vélemény, hogy az EU egyik válságról a másikra evickél és a mostani bajból is majd csak kikeveredik valahogy, ám a kommentár úgy látja, hogy az unió igazából szép, lassan, észrevétlenül a jelentéktelensége süllyed. A britek már a járvány előtt erre a véleményre jutottak, amikor kiléptek. Egy múlt havi felmérés azt hozta ki, hogy az olaszok kétharmada szerint országukra nézve hátrányos a tagság.
Nincs egyedül a spanyol miniszterelnök, amikor arra figyelmeztet, hogy ha csak nem történik csoda, akkor a szervezet kudarcot vall. Hiszen a ragály elsöpörte a szolidaritásnak még a látszatát is. Kiderült, hogy a mind szorosabb Európa, az összefogás nem több blöffnél. A tagállamok legelőször is reflexszerűen lezárták a határaikat. Majd rövid úton kiiktatták az egységes piacot, amikor átmenetileg betiltották az életmentő felszerelések, pl. a maszkok exportját. Von der Leyen elismerte, hogy az unió a szakadék szélén állt, úgy hogy a tagok gyorsan feloldották a tilalmakat. De csak azután, hogy Oroszország és Kína minden más európai államot megelőzve segélyszállítmányokat küldött Rómába – ily módon aratva propagandagyőzelmet. Az alapgond ott van, hogy tagok sosem döntötték el, hogy olyan, erős szövetséget akarnak-e, amely farkasszemet néz az USA-val, Kínával az oroszokkal, vagy éppen a koronavírussal, vagy független nemzetek laza klubja kívánnak maradni?
A jelenlegi szervezet tehetetlen az olyan feladatokkal szemben, mint a fiskális unió megteremtése. Az EU idejét múlttá válik, mert kétségbeesetten ragaszkodni igyekszik a posztnemzeti multilateralizmushoz. A külpolitikában egyhangú döntés alapján lehet csak eljárni, vagyis egyetlen ellenvélemény blokkolja a cselekvést. Akár még egy sajtóközlemény kiadását is. Kína és mások kiaknázzák ezt, bizonyos tagállamokat pénzzel magukhoz láncolnak.
De a tagok sokszor enélkül sem képesek megtalálni a közös érdekeket. A vívmányok persze kétségtelenek, de úgy látszik, hogy Macron hiába mondja: ez nem az az Európa, amely megvéd, és nem is lesz az. Ha nincs nagy válság, az unió még sokáig fennmaradhat, csak fokozatosan veszti el jelentőségét.
A döntő lökést azonban megadhatja a dicstelen véghez egy külső ellenség, vagy egy újabb menekültroham, nukleáris zsarolás, vagy környezeti katasztrófa. De akár a következő vírus is.
