Úttörőnek lenni jó… Csakhogy, s csakugyan 9 pontot érdemel A Karamazov testvérek pionír szellemű balett előadása. Karamazov: a név közel állhat a karizmatikus, a karakteres jelzőkhöz. Mindhárom jellegzetes, kivételes ember(ek)re vonatkozik. (A nyitó képen: az apa és három fia.)
Esetünkben a szójáték – két szerelemtől sújtott, esendő nő mellett – 4 férfi: „egy vérből való” kulcsszereplő közös és feloldhatatlan kapcsolatára utal. Ez adja a színpadi balett-dráma főmenüjét: lelki próba, testvéri különbözőségek, konfliktusok, szerelmi bonyodalmak, végzetes tett és következményei, sőt egyfajta utóélete is a klasszikus könyvnek.
Majd’ minden Dosztojevszkijtől ered. Ugyanakkor a sztori nem kerek és mégsem ugyanaz a mű áll előttünk; ámde hiányérzet nélkül jut élményhez a néző. Egyet fizet, kettőt kap; szó nincs kereskedelmi fogásról. Művészet ez; lépésekben-ugrásokban-forgásokban-emelésekben; szóló, páros és többes, sőt tömeg-grandiózus táncvariációiban elbeszélve. Jó!
Évtizeddel ezelőtt nagy vállalkozásba kezdett az Operaház balett-együttese. Valószínűleg világpremierként, de biztosan hazai ősbemutatóként, a balett műfajában színre tették Dosztojevszkij klasszikus drámáját: A Karamazov testvéreket.
Az akkori előadás(ok)ról elismerő kritikák jelentek meg. Nem csupán a kísérlet bátorságát, hanem annak minőségét illetően is. Kérdés, hogy a 11 évvel ezelőtti produkcióból mára mi és ki maradt (változatlan), mivel a korabeli közreműködők egy része már nincs a Nemzeti Balett kötelékében.
A régi értékelések kapcsán négy dolgot érdemes kiemelni; tekintetbe, illetve mércének venni.
1. Régi könyv, annak fősodra nem simán, s nem hagyományos módon ültethető át a 21. századi tánckultúra nyelvére. A „karamazovok” 140 évvel ezelőtt megjelent – terjengős orosz eposz, negatív hőstörténet – üzenete, erkölcsi tanulsága balettként csak a legnagyobb újítás által mutat jól a színpadon.
2. Ehhez minimum-maximum Eifmanra volt, van szükség, aki már készített más korábbi mester-művekre is pazar koreográfiát (Sirály, Mester és Margarita). Eredetisége, kreatív fantáziája és alkotói bátorsága lefegyverző most is.
3. Tömörítés, új vonalvezetés, lényegi szerepszűkítés, a lelki és az értelmi, a spirituális és a szerelmi vonatkozások újra-definiálása (volt) elengedhetetlen.
4. Klasszikus film is készült, amit a hazai publikum felidézhet. A legfőbb momentumok, kulcsjelenetek alig(ha) hiányozhatnak a színről, ha azok táncban egyáltalán előadhatók.
Rendkívüli kihívás ez a balett – mindenekelőtt a hat fő táncművész számára. Tökéletes szinkronban, drámai felütésekkel kell a remek koreográfiát – főként a modern balett megoldásait, sok bravúrral – előadniuk, majd két órában. Úgy, hogy a háromszerzős zenei kompozit összegyúrása élőben adjon egységes minőséget, alapot és ütemet a kivételes színpadi mozgások pontos megjelenítéséhez. Kezdettől a produkció más különlegességgel is szolgált. Élőszónak el kell hangoznia a színen, hogy a lelki-szellemi megvilágosodás, a hitbeli visszatérés megokolhatóvá, érthetővé váljék; mégse okozzon zavart a mozgáskoordinációban.
Ilyenkor végképp kizárt, hogy „úgyisjólesz” mottóval csak lepergessék a műsort. Akkor is bátorítás érhetné a közreműködőket, ha – mivel mozgásról beszélünk – a „perpetuum mobile” ezúttal nem vagy csupán mérsékelten sikerülne. Pont az ellenkezője történt. A sarokpontoknak teljesen sikerült megfelelni 2020-ban. A Magyar Nemzeti Balett az Erkel Színházban emlékezetes estet produkált. Dicséretes, színvonalas, megható és sikeres előadást láthattunk. Gratuláció a fő érdemi mondanivaló róluk!
A netes bemutatkozás bőségesen megadja az előadás vázlatát, közreműködőit, néhány intimitását is, plusz a felvonások tartalmát, a cselekmény vezérfonalait. Itteni átvételük indokolatlan. Dosztojevszkij kései remekéről viszont jogosult lehet néhány tudnivaló. Jó valamennyit készülnie a nézőnek e produkció befogadásához. E nélkül a „miért”: a mű lélektani komplikációja, a jellemek kapcsolata, az események sodrása félig-meddig rejtett maradna.
Jó hat évtizede, 1958-ban készült, utóbb itthon is vetített film (látható online ma is) Karamazovékról. Adott a 824 oldalas nagyregény. Elérhető az itthon a Vígszínházban, a Szkénében és a Radnóti Színházban bemutatott előadás zanzája az egybevetéshez. Mindezek kiemelik a dráma fordított krimi jellegét, a 19. század végi orosz lélek és úrias életforma (ön)pusztító vonásait, továbbá a négy-öt karakter (apa és 3,5 fia) konfliktusának végzetét. A jellemek és érzelmek tobzódását mértéktartóan megrendezni és színműként eljátszani anno a Vígben Kaszás Attiláéknak is csak bravúrral sikerült.
Az alapmű úgynevezett polifon alkotás; kell kapaszkodó az érdemének megragadásához. Ez – ahogy látni az Erkelben – annak illusztrálása, hogy mi is az ember és a család kohéziója az ész, az érzelem, a bűnösség és a tisztaság olyan eredőjén, amellyel szemben egy tékozló, durva, alávaló, kegyetlen és zsarnoki szülő áll; aki Antikrisztusként megérdemli a halált. Ámde; kinél mi vezet idáig, s hová jut ezzel mindegyikük sorsa, talán a végzete is? Ebben pedig mi a hit hullámzásának a szerepe?
A szavak erejét – a filmből kölcsönözve – az alábbiak szemléltetik:
Kátya mondja a legidősebb, a legmarkánsabb fivérnek, Dmitirijnek a klasszikus film börtön-jelenetében: olyan vagy, mint Oroszország; túl erős, nyugtalan, féktelen és kiszámíthatatlan. Dmitirij pedig az egyik testvérének: vannak apák, és vannak, akik csak nemzenek. Nem volt igazi apánk egyikünknek sem. Aztán ő nyílik meg e szavakkal: ugyanazt a bűnt és gyalázatot látom megamban, mint apánkban. Karamazov vagyok.
Később Iván próféciája jön: az egyik sárkány megöli a másikat. Erkölcsi (?) tanulságként a valódi gyilkos, az egyenlőségre vágyó (epilepsziás) fattyú monologizál: (itt) minden törvényes, még a bűn is. (Ő, Szmergyakov, mint a három törvényes Karamazov fiú sötét elegye kiszorult a balett-előadásból. Most itt nem hiányzott.)
Az apja megöléséért tévesen elítélt Dmitrij az utolsó szó jogán morálisan kiáll: kell a büntetés, csak azután jöhet a megtisztulás, és utána az újjászületés. Ez elvezet ahhoz a filozófiai ponthoz, amely Krisztus és az Inkvizítor lelkekben létre jövő küzdelmét jeleníti meg, örök győztesek és vesztesek nélkül. Ismétlem: a feladvány Eifman fantasztikus koreográfiájával mindezek esszenciáját ihletett tánccal hitelessé tenni!
Az Operaház balett-tagozata Dosztojevszkij – az apagyilkosság motivációit értelmező, szerelmi sokszöggel megtűzdelt – lélektani drámáját a mozgásművészet felső tartományában hozta elénk. Ez majdnem olyan, mint a szerencsejátékban tizedikre is a tétet ugyanoda, akár „All in” feltenni. (Bizarr összehasonlítás talán: nehézségi fokban hasonló, mint volt egykor a Spartacus balett megjelenítése.) A „karamazovokat” ma az Erkelben nagyon szépen megoldották.
A tizenegy éve bemutatott előadás felújításról a házi promóció főleg a következőket mondja: Szabadság, anarchia, Isten, felelősség: Boris Eifman számára ezek a Karamazov testvérek történetének kulcsszavai…. „pszichológiai balettnek” nevezett megközelítésből … nemcsak a cselekményt, hanem a karakterek belső működését is fontosnak tartja a tánc nyelvén megfogalmazni. Az eredmény egy különleges, új olvasata a regénynek, amelyben a mű lehetséges folytatását is megismerhetjük.
Ma este, 2020. február 8-án láthattam a „karamazovokat” az Erkel Színházban. Tudtam, mire számíthatok, mégis erőteljes hatást tett rám a balett; hasonlóképpen, mint a telt házas publikumra. Megpróbálom megfejteni néhány okát s elemét. Így:
1. A három Karamazov fiú három különböző jellem. Dmitrij a domináns elsőszülött; nem a végletekig romlott ösztönlény, mégsem találja a helyét, és sokáig a jó utat sem. Iván a klasszikus orosz értelmiség típusa; a dekadencia jellemző rá; szerelmi vonatkozásban pedig ambivalens vonzódás Katyerina/Kátya iránt. Alekszej, itt a főhős a hit embere; a tiszta lélek, amire az apja iránti ellenszenv vet árnyékot. A két hölgy is különböző karakter: egyikük, Kátya nemes lélek, a másikuk: Grusenyka marionett figurákként mozgatja a férfiakat. Az apa, Fjodor a gonoszság megtestesítője; a sorsának a „jogos” beteljesítője.
A jellemek színpadi megjelenítése nagyon jó. Ha az emlékezetes pillanatokat próbálnám kiemelni, ezek lennének: mindkét művésznő kiemelkedően táncol; karakterük különböző, ennek elsőrangú megjelenítése nagyszerű. Kátyaként Tanykpayeva csodásan, hitelesen lírai; Grusenyka szerepében Sarkissova vad és fékezhetetlen.
A legnagyobb örömet és meglepetést mégis Alekszej megformálója: Balázsi Gergő Ármin saját premierjének fantasztikuma hozta. Alázatban, lelki ráhangolódásban, a szereppel eggyé válásban ilyet rég nem láttam balettszínpadon – azt hiszem, mástól sem. Ebben a produkcióban övé a kulcsszerep: tökéletesen töltötte be. A másik két főszereplő fiú (Kekalo Iurii és Majoros Balázs) produkciója szintén bravúrok sorát adta; példásan megfeleltek a rendkívül nehéz, sokszor akrobatikus feladatnak is. Ugyanez mondható el az apa megformálójáról: Komarov Alekszandról is. Az apagyilkosság jelenete – térben és időben – hátborzongatóan művészi; okkal vált ki tapsvihart.
2. Az első felvonás igazán dinamikus és lendülettel teli, a második viszont elvont, erősen lírai. Az első felvonás végén a nem csupán szimbolikus kötéltánc maga a csoda. A másodikban Dmitrij ártatlanul, de nem bűntelenül való bebörtönzése ad drámai súlyt, majd a két ifjabb Karamazov morális és hitvitája tölti be a színt – erőteljesen.
3. Az előadás látványvilága szuggesztív, a díszlet pl. egyszerűségében is roppant jó, a zene is hibátlan. A műben elhangzó elégikus dalok és a hasonló kórusmű funkciója remek. Kevésbé, sőt alig érzem ugyanezt a II. felvonásbeli élő és vetített szöveg kapcsán, mely bizarr vallási és filozofikus elmélkedést nyújt a szabadság mibenlétéről. A produkció konzekvens gondolatvilága nem ad felmentést, talán csak lelki kegyelmet: az öreg Karamazov testben is tán az ördög színe elé kerül; ám a fiai sem győzedelmeskednek. Tiszta, megható drámai jellemek, víziók és szólók adják a finálét.
Az utolsó pillanatok.
Méltó tapsrend fogadta a kitűnő előadást. Talán nem csak az ebben a szerepben való debütálása miatt kapott gyönyörű gesztus volt a többi főszereplőtől Balázsi Gergő Ármin nyílt színi megünneplése. Brávó neki, s a művész-társainak is!
Az Operaház hirdeti a keresztény évadját. Sokan s gyakran idézik a Bibliából János evangéliumának a 8:32 versét: És megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket. A Karamazovok dilemmája (így) felel rá?!
Főbb alkotók és közreműködők: A Karamazov testvérek; balett-előadás két részben az Erkel Színházban; koreográfia, világítástechnika: Borisz Eifman; zene: Szergej Rahmanyinov, Mogyeszt Muszorgszkij, Richard Wagner; karmester Szennai Kálmán; díszlet és jelmeztervező: Vjacseszlav Okunyev; táncművészek: Alekszej: Balázsi Gergő Ármin, Iván: Kekalo Iurii; Dmitrij: Majoros Balázs; Katyerina/Kátya: Tanykpayeva Aliya; Grusenyka: Sarkissova Karina; Fjodor Karamazov, a papa: Komarov Alekszandr; próbavezető balettmesterek: Rujsz Edit, Szirb György és Venekei Marianna; balett-növendék betanító: Janács Evelyn. Balettigazgató: Solymosi Tamás. (Az írásunkat illusztráló képek forrása a Magyar Állami Operaház honlapja.)
