Az alábbi sorokat, írásokat Tatár Imre, a 98. (!) esztendejében járó újságíró kollégám, sok tekintetben atyai jó barátom, tanítóm, a magyar külpolitikai újságírás doyenje, az európai biztonság és együttműködés, valamint a német újraegyesülés folyamatának legkiválóbb krónikása bocsátotta az Infovilág rendelkezésére. Tatár Imre Aranytoll-életműdíjas újságíró írja:
Önmagáért beszél ez az ezerkilencszázhetven decemberében kelt beszámoló. Minden igazi újságíró vágyát fejezi ki, híven közvetíteni az eseményeket olvasóinak. Útirajzom azt is mutatja, milyen elismeréssel, megbecsüléssel tekintettem a nyugati demokráciák sajtójára.
(Címképünkön Pompidou Moszkvába érkezése / foto: Getty Images)
Pompidouval utaztam
Végigkísértem George Pompidou francia köztársasági elnököt a Szovjetunióban tett útján. Az elnökkel utazó újságírócsoport 70 francia, illetve Párizsban akkreditált más nyugati tudósítóból állt, a szocialista országokat két magyar, egy-egy lengyel és NDK-i újságíró képviselte.
A külföldi tudósítás mindenképpen szép feladat, de én ezen belül is azt a munkát szeretem különösen, amilyenben a Pompidou látogatása során volt részem. Három területen nyújtott ez figyelemreméltó tanulságokat: 1. közelről figyelhettük a nyugatiak információszerzési és tudósítási módszereinek egy fontos szektorát; 2. összemérhettük erőinket, tudósítási képességeinket a nyugati kollégákkal; 3. összehasonlíthattuk módszereiket a miénkkel.
A három témakör annyi izgalmas és átfogó problémát vet fel, végső soron a két társadalmi rendszer különbözőségéből adódó tömegkommunikációs különbségek (s hasonlóságok) egész sorát, amelyeket öt-hat flekken akkor sem tudnék kifejteni, ha egyébként meg tudnám világítani. (Talán erre is hivatott lenne az a sajtótudományi mozgalom, amelynek alapító ülésén egy vagy két évvel ezelőtt magam is részt vettem, és amelyről valószínűleg az én hibámból is, azóta, sajnos, nem hallottam.) Néhány gondolatot azonban a három ponttal és az említett utazással kapcsolatban mégis csak igyekszem papírra vetni.
Egy jelenettel kezdem. A francia küldöttség szóvivője lihegve rohant be a moszkvai Inturiszt szálló harmadik emeletén berendezett sajtóközpontba: „Elnézést kérek, uraim, a késésért, nem tudtam előbb ideérni.” A déli egy órára kitűzött napi sajtótájékoztatót egy óra húsz perckor tartotta meg. És nemcsak a hagyományos francia udvariasság volt ebben a bocsánatkérésben. A szóvivő tudta, hogy a jelenlevőknek valóban minden perc drága, hiszen a rádió, a tv és a több kiadásban megjelenő reggeli, déli és esti lapok időre várják tudósítóik jelentéseit. A bocsánatkérést ebbe a szituációba kell beleilleszteni.
Még a figyelmes újságolvasó is észleli, hogy a nyugati polgári országok politikusai sokat nyilatkoznak, tájékoztatók tömegét tartják, sok adatot nyújtanak a sajtónak. Pompidou esetében egészen közelről megfigyelhettük ezt. Maga az elnök nyolc nap alatt háromszor tájékoztatta személyesen is a sajtó képviselőit. Egyszer például (Taskentben) meglehetősen szokatlan időben: vasárnap délután. A francia kollégák szerint azért tartotta Pompidou ezt a sajtókonferenciát, mert tudta, hogy kétnapos szünet után (szombaton és vasárnap nem jelennek meg a francia lapok) hétfő reggel ismét utcán vannak az újságok, és anyagot, friss tudósítást akarnak adni. És ez egybeesett Pompidounak azzal a szándékával, hogy a hétfő reggeli lapok ne jelenjenek meg anélkül, hogy róla, az ő utazásáról szóló érdekes és friss tudósításokat ne hoznának. Az elnök ugyanis egyrészt nagy jelentőséget tulajdonított ennek az utazásnak, másrészt tudta, hogy otthon és a világban az élet nem állt meg, hogy otthoni politikai ellenfelei változatlanul tevékenykednek, és szívesen elhomályosítják valamilyen más szenzációval, ha csak egy-egy napra is, az elnöki dicsőséget.
(Hadd mondjak egy példát! Pompidou elutazásakor jelentette meg de Gaulle – a volt patrónus és későbbi ellenfél – az emlékirat-kötetét. S e kötet, a benne foglaltak és a szerző személye miatt egy napra kiszorították Pompidou utazását sok lap első oldaláról, de legalábbis az induló címek helyéről.)
Pompidou tehát, s ez minden nyugati politikusra vonatkozik, állandó versenyben van, ezért nem feledkezhetett meg a csendes-kellemes vasárnap délutáni Taskentben sem a zaklatott, nyüzsgő Párizsról. Következtetés: a nyugati polgári országokban dívó információs rendszer az ottani politikai élet szükségleteinek megfelelően alakult ki.
Kipróbáltuk Várkonyi Tiborral (a szerk. megj.: az akkori Magyar Nemzet külpolitikai rovatának francia szakos főmunkatársa), mennyire tudjuk követni a nyugati kollégák tudósítási tempóját. Éltünk azzal a lehetőséggel, amelyet a francia és a nyugatnémet kollégákkal meglévő, régebbi és újabb ismeretség nyújtott, megszereztünk tőlük sok információt: hellyel-közzel elolvastuk azokat a telex-szövegeket, amelyeket Párizsba küldtek. Később azután, hazaérkezve, tanulmányoztunk néhány tudósítást, amely menet közben a nyugati lapokban megjelent. Bátran mondhatjuk, hogy a magyar lapok a Pompidou-utazással kapcsolatos semmilyen fontos információról nem maradtak le. Előre megírták a magyar lapok például, hogy Pompidou meg fogja látogatni a bajkonuri űrpályaudvart; írtunk arról, hogy mi várható a látogatás végén, és mi nem.
Természetesen viszont mi nem mentünk bele fölösleges, ingatag vagy tapintatlan találgatásokba. Mi a szovjet politikát szolidan, elsősorban a hiteles szovjet megnyilatkozások alapján elemezzük, s ezen az utazáson is így igyekeztünk eljárni. Francia kollégáink nagy figyelmet szenteltek például annak, hogy – ellentétben az 1966-i de Gaulle-látogatás protokolljával – Leonyid Brezsnyev is részt vett Pompidou legfontosabb programjain. Ezzel kapcsolatban nyugati kollégáink különböző rangsorolásokat állítottak össze. Mi őnáluk jobban tudjuk, hogy egy szocialista országban mi a párt és az állam, a kormány és a politikai bizottság kapcsolata, viszonya, s főleg tudjuk, hogy miért van úgy, ahogy van, tehát elemzési szempontjaink, módszereink is mások. A tényeket azonban mi is megírtuk. Például azt, hogy Leonyid Brezsnyev is ott volt a repülőtéri fogadáson, a Kreml Katalin-termében a megnyitó tanácskozáson ő ment elsőnek Pompidou elé, voltaképpen ő vezette a szovjet–francia tárgyalásokat.
Ha az ember a nyugati tudósítási tempó és módszerek áramlatába kerül, könnyen hibát is elkövethet. Egy francia lap azt írta, hogy Bajkonurban két mesterséges holdat lőttek fel Pompidou jelenlétében: az egyiknek fedélzetén élőlények voltak, a másik pedig olyan telekommunikációs szatellit, amelynek segítségével a francia elnök tv-üzenetet intéz majd a szovjet néphez. Ezt az információt én átvettem, és leadtam. A diktálás befejezése után találkoztam a lap tudósítójával, és megemlítettem neki, hogy leadtam a hírt. Kissé zavartan azt válaszolta, hogy jobb lenne, ha visszavonnám, mert a dolog nem igazolódott be. Szerencsére aznap két hívásom volt, s így könnyen töröltetni tudtam a mesterséges holdakra vonatkozó részt. Tanulság: az ember igyekezzék minél több információt szerezni, és lehetőleg sokat le is adni, de óvatosan, nagy kontrollal, és megfontoltan. A Paris Jour vagy akár a Figaro is könnyen találgatásokba bocsátkozik a szovjet–francia kapcsolatok vonatkozásában, a Magyar Hírlap azonban nem.
Mármost: az általános összehasonlítás. Nem lennék őszinte, ha nem mondanám meg, hogy gyakran irigylem a nyugati újságírókat sűrű és magas szintű informáltságukért. (Olyan információkra, nyilatkozatokra gondolok, amelyek az események folyamán jönnek, amelyek az eseményekkel, a tudósítások követelményeivel szinkronban vannak.) Az is nyilvánvaló azonban, hogy a társadalmi és politikai rendszer különbözősége a sajtóban is megmutatkozik. Mi általában – nem említve most mondanivalónk tartalmát – szolidabban foglalkozunk a témákkal és a politikusok személyével, mint a nyugati sajtó, gyakran tapintatosabban és higgadtabban írunk magukról a nyugati kormányokról és politikusokról is, mint sok nyugati laptársunk.
A nyugati polgári demokráciákban a politikai harcok egyik következményeként kialakult egy meglehetősen szoros kapcsolat politikusok és újságírók között. Pártviszályok, intrikák, belső küzdelmek egyik fő eszköze a sajtó, s így az újságokat jól ellátják naprakész munícióval, egyebek között a politikai ellenfelek elleni küzdelemre. Pártok és politikusok állandóan szerepelni akarnak a nyilvánosság előtt, s ehhez kétszeresen is alkalmas eszköz a sajtó, mert szükség esetén el is határolhatják magukat attól, amit az újságok írnak. Az ilyen kelet–nyugati egymás melletti tudósítói munka tehát tanulságos is, érdekes is. Megmutatja azt a különbséget, amely az ottani reális követelmények és az itthoni reális követelmények között van: megmutatja az azonos, vagy hasonló újságírói feladatok mellett a célok különbözőségét. Megmutatja azonban azt is, hogy a jól informáltságban és a jó informálásban nem kell különböznünk tőlük. Budapesten nemrég részt vettem külföldön dolgozó magyar újságírók és itthoni felelős pártmunkások találkozóján. E tanácskozásból azt a következtetést vontam le, hogy mind a pártmunkások, mind az újságírók egyetértettek abban, hogy a sajtó egyik fő feladata a széles körű informálás, hogy a megfontolt, önálló véleménynyilvánítás nem mond ellent az elkötelezettségnek, s hogy a hallgatás a legrosszabb kommentár.
Nem kétséges, hogy a nyugati polgári demokráciák politikai és sajtóvilágában valóságos információs láz van, s bár manipuláltan, de mégis csak az információk tömege jelenik meg. Ettől a láztól megfertőződni nem olyan nagy baj, hiszen kezünkben van az információk között iránytűként eligazító eszköz: a kommentár.