Érezhetően megrázta az orbáni rendszer pedofil-botrányából éppen kilábaló országot, hogy ezentúl uzsiszünettel adják elő a Magyar Állami Operaházban az egy óra nyolc perces Carmina Buranát. Pedig a pezsgős-kaviáros dőzsölés az opera része, mint a kövér hölgy, aki miután meghalt a színpadon, még kajabál egy kicsit.

Nyilván onnan is lehet nézni a dolgot, hogy a jóllakott operalátogató sokkal kezesebb, lelkesebben tapsol, nem korog bele a gyomra a pianókba és összességében kellemes és szép élményekkel távozik. És akkor még nem is beszéltünk mindennek a gazdaságélénkítő hatásairól. Egy most közzétett adatsor szerint ma az Európai Unióban a magyar háztartások fogyasztják a legkevesebbet, jóval kevesebbet, mint a román vagy a bolgár famíliák például, merthogy itt a legalacsonyabb a jövedelem. Ráadásul ez is elég egyenetlenül oszlik meg, merthogy a fideszista NER-lovagok felfelé húzzák az átlagot. Nagyon helyes, ha tehát tormás molnárka elmajszolásával az operaházi szünetekben hozzájárulnak a nemzet felemelkedéséhez.

Az operaházi árlap szerint egy kávé 1040 forint, egy stampedli barack 3480 forint, egy bisztrótál, kolbásszal, sonkával 3680 forint, és egy Moet & Chandon pezsgő több mint 32 ezerből jön ki. Miközben a jegyár – nem a büfébe, a küzdőtérbe – 9000 és 17 000 forint között mozog. Vagyis, aki arra jár, az igazán bedobhat egy pohárkával a gallér mögé az ország felvirágoztatására.

Az opera ugyanis drága üzem. Évente huszonegyezermillióból gazdálkodik. Ebbe bele kell férnie a menedzsment jó kis fizetésének, az új luxusautók árának éppen úgy, mint a híres szoprán gázsijának. A 14 800 milliós állami támogatáshoz 5800 millió forint saját bevétel társul, felteszem, a büfé sem vonhatja ki magát a közös pénzszerzésből. Még szerencse, hogy az üzemeltetőnek nem kell százalékot leadnia senkinek.

És persze jó eljátszani azzal a gondolattal, hogy a zsöllyék helyett asztalok-székek elhelyezésével az elsőhegedűs körbejárhatna és elhúzhatná mindenki nótáját. Lehet, a mai operaházi hegedűsök az asztaloknál meghalnának.

De ennél azért még érdekesebb, hogy az Operaház oly’ sikeres igazgatója szerint, nincs itt semmi gond. Ha az egyik karmester megy, a másik majd jön, darab darab, és a karaván halad tovább. Pillanatok alatt ott terem az énekkar másodkarmestere és majd ő levezényli – gondolom akár két ebédszünettel is – ezt a régi nótát.

A Fidesz-rendszer lényege ugyanis az, hogy mindig akad egy „másodkarmester”, aki beugrik, ha kell, mert az eredeti lemondta, a dolog teljes szakmai képtelensége miatt. Bizonyára ez a „másodkarmester” tehetséges, törekvő ifjú, aki még nem számol azzal, hogy ha ő például felszólal, mert a zsömle túl kicsi és ezért nem kíván a pulpitusra lépni, nyomban ott terem egy tehetséges és törekvő harmadkarmester, és bizony levezényli a darabot. És minden mehet tovább, míg ezt az iciripiciri, legutolsó segédkarmestert is hamm, be nem kapja valaki. De akkor már késő lesz – én szóltam. És nem operaspecifikus ez.
Ahogy mindig akad pedagógus, aki betér órát tartani a jogaiért és normális fizetéséért sztrájkoló helyett, ahogy hosszan-hosszan sorolhatnánk még a példákat, egészen az egykor volt magyar sajtóban uralkodó szolidaritáshiányos állapotokig.

Mondhatni, a büféért vezénylő másodkarmesterek országa vagyunk. Ahol – ha egy szakmailag, művészileg kimagasló kollega felhívja a figyelmet valami tarthatatlanra – jön korunk másodkarmestere és újra lehet tölteni a poharakat. Az évkönyvekben az szerepel majd, milyen invenciózusnak vezényelt a másodkarmester? Á, dehogy! Amikor ő vezényel, akkor a büfében tíz sajtospogival többet adnak el – csendül a kassza.

Húzd rá, másodkarmester, ha mindjárt a hidegtálamért is!