(Tamás Ervin / Újnépszabadság) Nincs kétségem afelől, hogy Orbán Viktor adta ki a parancsot: minden idők legnagyobb augusztus 20-i ünnepségét szeretné látni az idén…

…hogy a grandiózus tűzijáték fényeinél minden magyar emlékezetében rögződjék: a nemzet a sokadik győzelmét könyvelheti el 2010 óta, és az erő, a büszkeség, az öntudat petárdái nem szólnak másról, mint a kormányzati teljesítményről, a fegyelemről és az összetartozásról. Ellenségeink hátrálóban vannak, ellenfeleink kifulladtak, a kishitűek pedig elsomfordálnak szégyenükben.

Nincs kétségem afelől, hogy az a csaknem hétmilliárd forint, amennyibe az ünnepségsorozat kerül a fáklya magasra emelését fogja szolgálni, ahogyan a miniszterelnök beszéde is. Orbán Viktor nagy ívű szónoklatra készül, mert érzi és tudja, lehet, hogy ez egy vissza nem térő pillanat arra, hogy ünnepeltesse magát, hogy újabb pulpitust ácsoljon tévedhetetlenségének. Hogy elismertesse folytatólagos csatáinak szükségességét és hasznát Európával, a szomszédokkal, a vírussal szemben és elfogadtassa a gazdasági, a társadalmi és a szellemi élet csaknem totális bekebelezését, járomba hajtását, annak a rendszernek a rigorózus kiépítését, amely lassacskán semmi másról nem szól, mint arról, hogy ő mit vizionál, akar és teremt maga köré. Be fogja mutatni, hogy nézeteinek, kalandozásainak egyre több a követője, sikerei nemzetközi tényezővé emelték, a mumusok és a bálványok már csak ilyenek.

Orbán azonban azt is érzi és tudja, hogy az év hátralévő részében sok minden el fog dőlni idehaza és tőlünk távolabb – és soha még nem kísérte a jövőt ekkora várakozással vegyített félelem, bizonytalanság, ködös, zavaros perspektíva. Nincs kétsége afelől, hogy a valóság válaszai kivételesen keményen és egyértelműen igazolhatják, vagy sújthatják porba téziseit.

Nincs az a lakájmédia, kommunikációs akrobatamutatvány, amely ezt a háló nélküli mutatványt tapsorkánnal jutalmazza, ha a zuhanás súlyos, ki nem magyarázható, vissza nem fordítható. A siker záloga kivételesen nem a szétmálló ellenzék megaláztatásán, móresre tanításán múlik. Hibáival, kiszolgáltatottságával, tehetetlenségével hozzájárulhat ugyan a vágyott ovációhoz, de amennyiben a krízis kitermelte új világ trendje felesel az orbáni látomással, s a gazdaság felé dobott mentőöv elégtelennek bizonyul, valamint a baráti oligarchák az önkényes kivételezés-, vissza nem térítendő támogatásözön ellenére is zátonyra futnak – minden tényező, mozzanat, ami eddig segítette a hatalmi koncentrációt, az darabokra eshet.

Ideges és bizonytalan most minden, ami körülvesz. A társadalom tudósai ma legalább annyira bizonytalanok, mint az epidemológusok. Elméleteik megszámlálhatatlan szcenáriót vázolnak fel a nagyhatalmakra, Európára és az őket bolygóként kísérő, hol közelebb, hol távolabb keringő régiókra. A föl-föllobbanó nacionalizmusok hol agresszívan, hol megszeppenve támogatókat keresnek.

Önérzetükhöz kedvükre gyúrják-gyömöszölik maguk alá a történelmi analógiákat, néha már-már meseszerű kapcsolódási pontokat felmutatva. A befogadó közeg azonban csak addig vevő ezekre, ameddig nem jönnek szembe velük az analógiák jelenre ugrató, vesztes variációi, a kívülről érkező következmények, reakciók.

Orbán a bizonyosságot akarja majd felállványozni a minden eddiginél drágább augusztus hússzal. Rá sem ránt az indokolt kifogásokra, ahogy eddig, úgy most sem érdekli, hogy mi mindent lehetne megoldani akkora pénzből, legfeljebb annyit sercint majd oda egy elé tett mikrofonnak: „Hiszen ennek a javát is Budapest kapja…” Közben eszeveszett tempóban postázzák a nemzeti konzultáció amputált kérdéseit és készülnek a közvélemény-kutatások, amelyek még akkor is sántíthatnak, ha mélyek, alaposak és nem tendenciózusak, mert a válaszadók is mások lettek.

Lehetséges, hogy Orbán Viktor maga sem tudja, hogy szédítő pávatáncát hogyan folytassa. Ha eddig mások is szédültek inkább bele, ma érzi és tudja – a rosszul megválasztott forgással ő is elvesztheti a lába alól a talajt.

Ahhoz a pörgéshez képest semmi ez a tűzijáték nélküli 6,5 milliárd forint.