A (talán jól) elképzelt jövő

A „2068 Éld az életem!” című, az Ad Librum Kiadónál tavaly megjelent könyv témái: lesz-e demokrácia a 21. század második felében? Hová vezet a média totális uralma? Lehet-e egy társadalom egyszerre biztonságos és szabad? Mi arra voltunk kíváncsiak, hogy képzeli el a világot a könyv szerzője. Szűcs Tamással (azaz szerzői nevén: Örkényi Ádámmal) Varga Mihály beszélgetett.

– Mennyire lesz elterjedt a vegán életmód 50 év múlva?

Szűcs Tamás, alias Örkényi Ádám.

Én nem vagyok vegán, lelkesen fogyasztok mindenféle hústerméket, imádom a disznótorost, a mangalicaszalonnát. A könyvben viszont olyan világot írok le, ahol ezek az ételek már nagyobb részt tiltólistán vannak – egyszerűen azért, mert úgy látom, valóban ebbe az irányba mozdulunk el.

Az étkezés – mint sok minden más – már nem létkérdés, a bőséges étkezés már nem státusszimbólum – így lesz az étkezés is morális probléma, a kérdés már nem az, hogy mit engedhetek meg magamnak anyagilag, hanem, hogy mit engedhetek meg magamnak erkölcsileg, mi az az étel, amivel „a legjobbat teszem a világgal”. Az állati eredetű élelmiszer megtermelése nagy környezetterhelés – óriási az állattartás vízigénye, és nagyban hozzájárul a szén-dioxid-kibocsátáshoz. Emellett – szerencsére – a társadalom nagy többsége tiltja az állatok elleni erőszakot, az állatkínzást , miközben a nagyüzemi állattartás valójában nem feltétlenül állatbarát tevékenység. Sőt! Ezek a tényezők együtt mutatnak a jövő felé, amit a könyvben igyekszem bemutatni, ahol a vörös húsok fogyasztása nem tilos ugyan, de korlátozott, és a fiatalok számára egyszerűen gusztustalan.

Alapjaiban változik már most is az, ahogyan általában az étkezésre tekintünk: jellegzetes különbségek vannak a baby-boomerek és a millenniálók étkezéskultúrája között. A baby boomerek, a 2. világháború után születettek még sokan a szegénységből jutottak valamiképpen a középosztályba, náluk a bőséges étkezés még érték, a jólét jele, a hús ennek a frissen megszerzett bőségnek a szimbóluma.

A millenniálók számára már a bőséges étkezésnek nincs – mondjuk így – sportértéke, az étkezés részint élményszerzés, részt az egészségmegőrzés része, és egyre több benne a morális elem – „boldog csirkék” tojásait akarjuk enni, és rangos tudományos cikkek jelennek meg arról, hogy mik a boldogság jelei a háziszárnyasoknál. Az ilyesmi nagyszüleink idejében egyszerűen röhejes lett volna, ma milliárdos üzlet. Persze mindez a fejlett világra, (Nyugat-)Európára, Észak-Amerikára vonatkozika világ más részein éppen ellenkező folyamatok játszódnak le, ahol egykoron azért nem ettek húst, mert nem futotta rá, ott most kezdenek rákapni – ez viszont azt is előre jelzi, hogy pont ötven év múlva már ott is eljutnak oda, hogy inkább az egészségre és az étkezés morális dimenzióira figyeljenek. Ha pedig egy iparágra a fél világ úgy tekint, hogy „káros”, „erkölcstelen”, „gusztustalan” – ugyanakkor (ha máshonnan nem, az akkor öregedő mai millenniálók részéről) megmarad valamiféle kereslet, és látványos iparági átrendeződést hoz: a termelés a szegény országokba tevődik át, átalakul a tulajdonosi kör, a fehérből a szürke-fekete zónába kerül a termelés, megjelennek az illegális csatornák. Erről is szól a könyv.

– Eltűnnek-e a nők és férfiak közötti különbségek?

– Nem szeretném lelőni a poént – de annyit elárulok a könyvről, hogy ez a történet egyik alapkonfliktusa. Persze ez is a tízes évek egyik „nagy története” – a Mee Too mozgalom, ami valójában jóval több, mint pusztán a zaklatások feltárása, és az incel mozgalom, amiről csak akkor hallunk, ha egy-egy frusztrált fiatalember elkezd nőket ölni. Úgy gondolom ezek a mozgalmak meg fogják határozni a következő ötven évet. Az incel mozgalom – azok a férfiak, akik úgy érzik, nem jutnak nőhöz, mert ők csak amolyan béta férfiak, akiket a nők nem választanak, és ettől frusztráltak lesznek és nőgyűlölők – ma még értetlenség és nevetség tárgya. Ahogy tovább fog változni a világ, ahogy a nők részéről egyre elfogadottabbá válik majd az asszertív magatartás (jogom van nemet mondani bármikor, jogom van tévedni, jogom van megváltoztatni a véleményemet, és ezt nem kell megmagyaráznom), úgy nő majd a frusztráció és – valószínűsíthetően – növekszik az erőszak is.

Azt az átrendeződést, amiben már most is élünk, hogy lebontsuk a nők érvényesülése előtti korlátokat, felszámoljuk a még létező üvegplafonokat, akár kvótákkal is alakítsuk át a cégek-állami szervek vezetésében a nemi arányokat, bizonyosan lesznek, akik nem a privilégiumok lebontásaként, hanem egy újfajta diktatúra megjelenéseként fogják értelmezni.

Ugyanakkor Európában, Észak-Amerikában, Kelet-Ázsiában a csökkenő munkaerő-kínálat – az elöregedés – egyértelműen arra fogja kényszeríteni a cégeket s az állami szerveket is, hogy minél több lehetséges munkavállalót, vezetőt vonjanak be a munkába – így a nők elhelyezkedése, előre jutási lehetősége már a puszta racionalitás miatt is javulni fog.

A feminizmus – mint minden politikai mozgalom – át fog alakulni. Sok szempontból, nagy valószínűséggel okafogyottá válik – hiszen mint láttuk, lassan már nem csupán a jogi és politikai, de a gazdasági, kulturális egyenlőség is elérhető lesz. Hogy ezek után hol, miben találják meg a céljaikat, nagy kérdés, miként az is, hogy miként fognak a feminista mozgalmak aktivistái megküzdeni az incel-mozgalom sérültjeivel, hogyan reagálnak majd arra a helyzetre, amikor már ők lesznek (látszólag) hatalomban.